Hárman voltunk, érettségi után három különböző helyről jöttünk, más háttér, más külső, más felfogás. Egy helyen kezdtünk dolgozni, mert nem volt olyan felsőoktatási intézmény, ahova érdemes lett volna jelentkezni egy alig közepes vagy valamivel jobb bizonyítvánnyal. Aztán négy vagy öt év tanulás meg könyöklés, éjszakai bulik, megbánt hajnalok és másnapos reggelek után kezünkben egy nagyzolós papír, ami semmire nem jó. Élni biztos nem. Regi anyja elájult, apja meg kocsiba vágta magát, és elrohant az akárhanyadik szeretőjéhez, mesélte flegmán, hogy fogadták ezt a hírt a városkában olyan nagyra becsült ősök. Mármint az elköltözés és az egyetem hanyagolását. Talán azért vettem előre Regit, mert lenyűgöző volt, az ilyenekre mondják, hogy pezseg körülötte a levegő, és ő is pörög ezerrel. Még csak szép se volt, és a ruhák, vagyis a rongyok hidegen hagyták. Képes volt egy totál lepukkant surranóban bemenni a melóba, persze a mosdóból már körömcipőben libegett ki, a recepción meg kellett adni a módját, de addig a néhány percig őszinte megdöbbenést keltett az öreg ajtónyitogató portásban meg a tátott szájjal utána bámuló hordár srácban. Utánozhatatlan eleganciával viselte az életet – ezt már Róz mondta, aki attól a kisvárostól nem messze élt, ahonnan én jöttem. Neki nem kellett magyarázni, hogy az alföldi táj szépsége Petőfi verseiben vált élhetővé, de mi ismertük a torokkaparó homokos port, ami beterítette egy szélvihar után a kert gyümölcsfáit, és a véletlenük kint felejtett lepedő ráncaiban alattomosan megbúvó szemcséktől nem lehetett nyugodtan aludni. Apám horkolásától se, de erről nem meséltem, mert kiderült volna, hogy másfél szobánk volt, középen konyhával, amit még a nagyszüleim húztak fel, nagyrészt önerőből.
A szállodában egyszerre három fiatal, agilis, önállóan dolgozni tudó nőt kerestek, jelentkeztünk, megfeleltünk. – Rövid életrajzot kérek! – mondta a főnök, akit Józsefnek hívtak, de mindenki Zsannak szólította. Nem tudom, a többiek mennyit írtak le az életükbők, az enyém épp hét sorban elfért, plusz a dátum, aláírás. Azt nem közöltem, hogy balhéból férjhez mentem, majd olyan sürgősen el is váltunk, hogy még azt a néhány nászajándékot se volt időnk felbontani, amit kaptunk. Engem speciel nem is érdekelt, hogy valami távoli rokon dobozában mi zörög. Tévedés volt, de arra épp elég jó, hogy eljöhettem otthonról és csöppet sem szerethető szülőhelyemről.
A szállóban volt két hét betanítás, aztán Regit a portára rakták, világos, két nyelven egész jól beszélt, a szláv nyelvcsaládokat is megértette, és szépen tudott nemet mondani.
Én szobaasszony lettem. – Ez király! – kiáltotta Róz, aztán gyorsan visszament a konyhába, a dolga egyelőre az volt, hogy lekaparta a tányérokról a maradékot. A vajat külön kellett, egy zöld műanyag vödörbe, amit aztán a szakácsnő magával vitt.
A melóm nem volt nehéz, ágyneműt húztam, kis ajándékot raktam a párnára, a takarítónők után átnéztem a szobákat. Díjazták, hogy megcsináltam, ha valamit elfelejtettek. Nekem így könnyebb volt, mint utánuk kajtatni, hogy tegyenek még ki törölközőt, vagy hiányzik két pohár, ilyesmi.
Egyszer találtam az ágy melletti szekrényke fiókjában hátul egy randa köves gyűrűt, odaadtam a főnöknek, Regi meg a liftes srác is látta. Két hét múlva jött egy alacsony emberke, pocakra hízva, és szivarozott. Zsan nem szólt rá, pedig tilos füstölni bent, ebből gondoltam, hogy vagy fejes, vagy eszement gazdag. Adott egy húszezrest, mert nem tettem el a gyűrűt, ami neki valami érzelmi okból volt fontos. Regi szerint biztos rengetegbe került, és ez a kis pénz csak arra volt jó, hogy elterelje erről a figyelmet. Mintha engem érdekelt volna! Persze a pénzt eltettem.
Ez volt a legizgalmasabb, ami velem történt.
Regi négy hónap után felmondott, elutazott egy német vendéggel. Kikísértük az állomásra, és integettünk. Rendes volt, két hónapnyi bérleti díjat hagyott a konyhaasztalon, euróban.
Róz egy hétig sóhajtozott utána, hol irigyen, hol meg csak úgy. Fél év múlva hazament, azt mondta, nem tudja megszokni a nagyvárost, és hányingere van a rengeteg vajtól. Kikísértem, integettem.
Az jutott eszembe, hogy nekem nincs senkim, aki ezt megtenné.
Úgyhogy maradtam.
Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels