Tag: Lovass Adél

Klára megkereste a kapu melletti csengőt. A nyári szellő épp ekkor kapott bele a távoli asztal terítőjébe, hirtelen meglibbentve azt. Az asszony felpillantott. Talán össze is húzta szemöldökét. A ház felé fordult és tekintetével üzent a fal takarásából elősiető fiatal férfinak, aki a bejáratig szaladt. A férfi furcsa, tétova mosolya mögött megbújt valami. Kinyitotta a kaput, megszorította a nő szabad kezét, aki a másikkal a szoknyáját fogta össze a feltámadt szélben. Hamar tisztázták, hogy Klára nem vele, apjával beszélte meg a találkozót.

Már nem írok üzenetet. Minek? Ha az eddigiek is hiábavalónak bizonyultak, akkor a többi már úgyis felesleges.

Érzékei jó ideje nem úgy működnek, mint régen, számára sem az ízek, sem a hőmérséklet tapasztalása nem okoz már gondot. Eszik, mert tudja, hogy ennie kell, bár éhség, ki tudja, mikor fogta el. Most egy másik bödönt nyit ki, amiből campát, pirított árpalisztet adagol egy kőtányérkába.

Tenyeredbe rajzolt égbolt dereng. Tested apró cimbalom, húrjai szélhárfák. Minden apró rezdülésre felzengenek.

Miközben elkalandoztak a gondolataim, megtudtam a parttalan üzenetfolyamból, hogy karosszérialakatosként dolgozott öt évig a szakmában, meg hogy egy osztrák cégnél volt állása, műhelyvezető, vagy micsodaként, de az üzemet bezáratta a politika.

Most, miközben kilép a mínusz 10 fokos hidegbe, vakító, szikrázó napsütés fogadja odakinn. Ettől még jobb lesz a kedve, kezd szűnni végre a reggeli émelygés. Beszívja a friss hó illatát. Az éjjel megint jókora utánpótlást kaptak belőle.

Néztem a redőny csíkjait, melyek, mint fényből szőtt pókhálók fonták be a hálószobát. Falra vetődött színükből és rajzolatukból sejtettem, hogy odakinn süt a nap. Mégsem akartam kikelni az ágyból, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy elmerüljek ebben a nyugodt és kellemesen pihent állapotban.