a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Ahogy közeledünk úticélunk felé, úgy nő bennem a feszültség. Mi van, ha rossz tanácsot adtam nekik, rossz országba, rossz helyre kerülnek. Otthon rokonokra és ismerősökre hagytam volna őket, itt viszont senkit sem ismerek.
Meglátta Tamást az ajtóban, egy hosszúnak tűnő pillanatra feszült csend lett, majd megjelent mögötte a faszija. Másodpercek alatt próbáltuk felmérni a helyzetet. Vajon ki fog megszólalni előbb? Éreztem, hogy van valami a levegőben, itt valami titoknak kell lennie.
Levi-lóvé. Na ja, a trónörökös. Még csak négyéves, de már lakás van a nevén, elektromos kisautóval mennek reggelente oviba, és arany nájki jel van a gyerek fülébe lőve. Az lesz az első, hogy kiszedi, ha sikerül lelépniük. Ha sikerül.
Mélyet szippantok vizslaillatából, memorizálni akarom, hogy fel tudjam idézni majd a későbbiekben is. A vizsla nem büdös, a vizslának vizslaszaga van – szoktuk mondani a gyerekeinkkel. Óvatosan elveszem a holnapra még kijavítandó dolgokat a mellettem lévő íróasztalról és próbálok úgy dolgozni, hogy Vilikémet ne zavarjam az alvásban.
Mindenki hallgat, mi is csak néha szólalunk meg, azt is suttogva. Fejemben érvek cikáznak a befogadás mellett és ellen. Olga – gondolom – a tábori élettel van elfoglalva, mivel hamarosan meg is kérdezi, hogy itt tudok-e maradni Magyarországon, amíg visszajönnek?
Farsang volt, sokan bújtak jelmezbe, vagy felvették velencei álarcaikat. Ilyenkor a város még a szokásosnál is különlegesebb volt. A tömegben meghallottam a világ legcsodálatosabb nevetését. Mint a mágnes, úgy vonzott ez a hang, addig mentem, amíg meg nem láttam őt.
Légyfogás, hajítás, libatoll, merülés – követte egyik mozdulat a másikat, és repült a hal a vödörbe. Így ment ez néhányszor, aztán a fogással ladikba szálltak. Csobbantak az evezők, és a szűkülő mederben evezni kezdtek fölfelé.
