a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Nem sokra emlékezett, de a fejfájás mértékéből kiindulva legalább egy üveggel lecsúszhatott. ,,Soha többet nem iszom!” – gondolta bosszúsan. Nagy nehezen beazonosította a zaj forrását. Minden erejét összeszedte, hogy kihalássza az ágy alól a farmerjét. Lerázta róla a pormacskákat, és kutatni kezdett a telefonja után.
– Señorita, épp most lett kész a friss croissant. Hozhatok egyet, és mellé egy kis pohárka frissen csavart narancslét? Ez a ház ajándéka, nem illendő visszautasítani – legyeskedett még egy kicsit Isidro Irina körül.
Kellett a másik közelsége, kellett a mosolya. Vágyták az SMS-t az email-t, ami azt jelentette, hogy a másik valóban létezik, hogy valóban van egy történet, ami csak róluk szól, és nem csak egy érzéki csalódás, amit a saját maguknak generálnak, hogy el tudják viselni életük magányosságát.
Ahogy visszaránt a valóság, kinyitom a szemem, és arcon csap a hideg. Lábaim alatt a végtelen hó, magas fenyőkkel tarkítva. Nézem a lécemet. Leemelem a tartóról, és élvezem a súlyát. Ringatom kicsit, aztán visszateszem. A síelőket bámulom, ahogy kanyargós mintákat rajzolnak a hóba, mint egy villa a kemény tejszínhab tetején. A 6. napon már több overál is ismerős.
Behunyt szemének színpadán látja a fényszórókat, a lámpák sárga gömbjében csillogó esőcseppeket. „Tényleg meg akartam akkor halni?” „Nem!” „Dehogy akartál”
– Én ennek a papnak egy fillért nem adok – fakad ki a nagyobbik fiú. – Anyám egy hétig fogalmazta a búcsúbeszédet, ő meg otthon hagyta. Mondtam neki a sajátunkat kérem, de nem engedte. Nemrég nevezték ki esperesnek, ragaszkodott hozzá, hogy ő celebrálja a misét, most itt van tessék. Még apám nevét sem tudja.
ereste a lakást, ahol valaha Ő is ott volt, ami valaha az övék volt. Egyre nehezebb volt megtalálnia benne, különösen mióta az új lakók rikító lila függönyei kiabáltak rá az ablakokból, de mégis el kellett jönnie.
Menj már orvoshoz, de rögtön. Oké-oké, de ma fontos elintéznivalóm van, holnap is így lesz, és napokig húzom, halasztom, akarok kicsit még szenvedni. Sajnálnom is kell még cseppet magam. Na, igen, és ugye tudod, lehet, hogy ezzel a hozzáállással késő lesz, mire végre elszánod magad. Jaj és újra jaj, erre is gondoltam, igen. Mara, te okoska, gyere már ki ebből a ködből, söprűzd ki a démonjaidat.
Telnek a napok, a hetek, sokszor hosszasan nézem, ahogy alszik a kiságyban. Olyan, mintha csak gyarapodna a teste, de nem fejlődik, nem reagál a külvilágra. Azért nem kezd mosolyogni, mert én szomorú vagyok, mondják. S nem csak elmondhatatlanná, kifejezhetetlenné is válik minden.
Az önéletrajzomat szorongattad a kezedben. Ha jól emlékszem, úgy fogalmaztál, hogy pontosan ilyen embert keresel a csapatodba. Pont ilyet, mint én. Mert szerinted én nem ismerek lehetetlent. Mosolyogtam. Boldog voltam, hogy valóra válik az álmom; végre, másokon segíthetek.
– Te figyelj, milyen ajándéknak örül egy nő, így 40-hez közel?
– 34 leszek.
– Hát, azért kérdem…
– Menj a fenébe!
Az iskolabál egyértelműen jól sikerült. Ezt a mai napig, mind a ketten így gondolják, bár Éloise, ma, az üzlet ötvenedik születésnapjára rendezett ünnepségén, úgy mesélte el a sztorit pár rég nem látott közös ismerősnek, hogy csak egy hatalmas, medvecukros üvegre emlékszik, ami a fejük fölötti polcon állt, és minden egyes lökésnél, ahogyan az ő tiarás feje a cseresznyefa polchoz ütődött, az az üveg egy hajszálnyival közelebb került a csipkével szegett peremhez.
A Péterfy Akadémia regénykarbantartó csoportjának hallgatói beszélgetnek írásról, ihletről, munkakedvről és önfegyelemről. A résztvevők: Zakar Veronika, Lukács Edit, Vályi-Nagy Erika, Kocsis Gergely, Sáringer Attila, Bak Zsófia.
Szikrázik a nap, de azért ilyenkor nyáron is csíp a hideg így 2600 méter magasan. A helyiek már visszaszálnának, nekem nem hiányzik a rázkódás, a busz kívülről nézve sokkal szebb. Pakisztán büszkeségei a „truck art” – ként is definiált, színesen csillogó járművek. A tulajdonosok kalligráfiákkal, tükrökkel, csengőkkel, fafaragásokkal, történelmi jelenetekkel, versekkel, személyes emléktárgyakkal dekorálják őket.
Megragadta a meggyfa mélyen bordázott törzsét, egy alsó lombba kapaszkodva felhúzta magát, és egy pillanattal később már kényelmesen elhelyezkedett egy vaskosabb ágon. Johnny ügyetlenül követte, és mikor felért, a lány mellé telepedett. A fa tetejéről látni lehetett a távolban húzódó hegyek cukorsüvegszerű csúcsait.
Karcsú leszek és szexi hamarosan, és ha ez sikerül, akkor nem leszek majd szingli, ismét kiköltözhetek anyáméktól. Remélhetőleg erre sor kerül, még mielőtt megölnénk egymást.
Martyna már akkor elhatározta, hogy amint lehetősége lesz, el fog onnét menni, amikor édesanyja csupán lélegző és vegetáló testében még mindig dobogott a szíve. Maga mögött akarta hagyni a várost, a sok-sok átélt szörnyűséget, mindent és mindenkit. Magányos volt, de végtelenül eltökélt. Nem várt csodát egy újrakezdéstől, pusztán valaminek a lezárását.
M. amerikai volt, a Budapesten töltött évek alatt megtanult kicsit magyarul, de inkább angolul beszélgettünk. Volt ebben a választásban valami eltávolító és biztonságos, és azt gondoltam, nekem jó így. Vele a legintimebb helyzetek is súlytalanná fogalmazhatóknak tűntek, az érzelmek pedig veszélytelennek és elhallgathatónak. A felkavaró pillanatok pedig tulajdonképpen felejtésre voltak ítélve. Mint az előző éjszaka.
