Birovits Zsuzsanna: Lányomnak

Mesélhetnék neked.

Mesemondó vagyok, szivárványszínű fonalamból történeteket szövök.

Mesélhetnék királyfikról és egy álmodozó királylányról, aki épp olyan volt, mint te.

A boldogan éltek, míg meg nem haltak illúziójáról.

Mesélhetnék neked arról, hogy aznap, amikor először megláttalak, esett a hó.

Március közepén egymásba karoló hópelyhek keringőztek a levegőben.

Ahogy megláttam ártatlan tekinteted, patyolattiszta lettem.

Eltűnt az összes addigi vétkem?

Mesélhetnék neked arról, hogy az oviban a Balogh ikrek fehér, hópelyhes ruhámat látva tátott szájjal bámultak rám.

Ez az első tekintet, amire abból az időszakból emlékszem.

Mesélhetnék neked arról, milyen volt, amikor még nem éltél.

Az életemről.

Az első fenékre csapásról.

Egy fiú volt, az osztályomból. Tenyerének lenyomata ott maradt a bőrömön.

Tekintete sarki fény, zöld színe megbabonázott.

Mesélhetnék neked a tekintetekről, amelyekkel találkoztam.

Vágyakozó, csalódott, lágy, megszokott, meleg, kiábrándult,

álmodozó, metsző, sóvárgó, üres, szenvedélytől túlfűtött, kába, tiszta.

Szempárokról, melyek ölni tudtak.

Mindegyikben magamat láttam. Önmagam tükrei voltak mind.

Ők milyennek látták magukat bennem?

Mesélhetnék neked egy decemberi napról. 

Arról a férfiról, akinek szemében kacér, kívánatos nővé váltam.

Miért olyan homályos ez a kép, mintha egy szürke ködfátylon át nézném?

Ha rágondolok, miért lesz apró karcokkal teli a szívem?

Mesélhetnék neked az első átszeretkezett éjszakánkról.

Egy izzadságcsepp végigcsorgott a hátamon. Ma is érzem útját.

Méregzöld bársonyruhámból elpárolgott a méreg, ahogy levette. A padló repedéseibe folyt.

Vajon a ruha azóta a szeméttelep kacathegyei alatt rohad?

Mesélhetnék neked az első közös otthonunkról.

A családunk illatáról.

A hófehér, érintetlen falakról, amelyekre születésed után gránitszürke árnyékot vetett a beszűkült fény.

Milyen színű most ott a fal?

Mesélhetnék neked a megfagyott tekintetről, amelyben a melegség

utolsó parazsa kialudt.

Egy falánk ragadozó vadászott rám, és én érdes lepényhalként az aljzatba fúrtam a fejem, mégis rám talált.

Az első mozdulatomra bekebelezett.

Lehúzott magához. Szájába vett.

Harcsabajusza alól nem tudtam menekülni. 

Reccsent. Roppant. Eltört a bordám.

Odafent a víztükör békés volt. Miután feljutottam, a víztükörbe néztem. 

A tükörben tekintetek, a tekintetekben érzések, az érzésekben hamisság.

Az ő igazsága az enyém?

Mesélhetnék arról, hogyan kopott ki szivárványszínű gombolyagomból a piros.

Eltűnt a haragzöld. 

A bánatkék. 

A félelemlila.

A napsárga.

Kuszaság maradt csak utánuk.

Hová menekülhettek a színek?

Mesélhetnék neked arról, amikor visszatértek hozzám, amiket örökre elveszettnek hittem.

A reményzöld. 

A boldogságkék. 

Az életsárga. 

A reménytelen szerelem vöröse.

Élénkebbek lettek, mint valaha.

A szivárványszínű gombolyag gurul velünk tovább, már kettőnk történetét szövi. 

Merre halad ezután?

Mesélhetnék arról, hogy újra tekinteteket látok;

a bárányfelhők alakjában,

az összetört pohár darabjában,

egy Duna-parti séta magányában,

a libbenő hintádban,

hazugságod igazában,

az éjszakai sírásban,

nevetésben és elmúlásban,

igaz mesédben és szavaid csendjében.

Mesélhetnék neked a szerelemről, amiben megfogantál.

Vajon te már akkor is ilyen voltál?

Mesélhetnék neked.

Mesemondó vagyok.

Szivárványszínű gombolyagomból történeteket szövök.

Mégsem ezekről mesélek.

Még nem.

De egyszer majd újra felidézem őket, és az összes történetet elmesélem.

Neked.

(Fotó: ALTEREDSNAPS, kép forrása: Pexels)