Önálló életem első igazi lépése az volt, amikor huszonöt évesen végre vettem a bátorságot, és elköltöztem otthonról. Még anyu etetett, haza kellett járnom a felügyeletért, a köldökzsinórt rövidre szabták. Tesóm már évek óta nem lakott otthon, de ő törvényesen szegte a rendet, gyűrűvel fűzte rabláncra a vőlegénye. Anyu kelletlenül belátta, hogy idővel a gyerekek kirepülnek. Érzelmi zsarolás került a terítékre, késsel-villával porciózott szeretet, keserű szájízt hagyva maga után, hogy a megkeresett pénzemet felelőtlenül albérletre szórom.
Az egyszobás panelom maga volt a mennyország, a falon át hallottam a vízcsobogást és a szomszédok neszét. Úgy voltam egyedül, hogy körülöttem háttérzajt csapott az élet. Házibulik, esti kimaradások vagy olvasással, sorozatnézéssel töltött csendes esték, végre úgy csinálhattam mindent, ahogy nekem tetszett. Amikor két szék között padlóra estem, és egy időre munkanélküli lettem, hazaköltöztem. A kétségbeesés a mellkasomra ült, és a legkiszolgáltatottabb időszakomban lépett az életembe ő, akitől minden felfordult, kicsúszott a lábam alól a talaj, és nem ismertem rá többé önmagamra a tükörben.
Eleinte csak kollégák voltunk. Inspirált, hogy olyan sokat tudott a szakmáról. Mesélt a régi időkről, nagy nevekről, tippeket adott, dicsérte a munkámat. Egyre többet beszélgettünk, a helyi cukrászdában belekóstoltunk egymás sütijébe, hátha így édesebb lesz az élet, és én megrészegültem az új ízektől. Úgy tekintettem rá, mint egy idősebb testvérre, egy vágyott bátyra vagy mentorra. Bekúszott a bőröm alá.
Akkoriban még mást szerettem. Vagy inkább ő, a szerencsétlen másik szeretett engem, én pedig hagytam, mert imponált, és előtte még sosem volt entellektüel pasim. Sms-ben küldött versekkel hódított, amiktől viszketett a bőröm és rángott a szemhéjamban az ideg. De kiderült, tehetséges, a sorai értelemről és érző lélekről tanúskodtak, hagytam hát, hogy feldobjon és elkapjon ez a puha szerelem. Költeményeire versekkel reagáltam, amin meglepődött, de szerencsére gitárral kísért dalokkal nálam nem próbálkozott. A szülei istenítették, versesköteteit egyre szélesedő körben méltatták. Egyszer rákérdezett, hogy szeretsz, amire kijött belőlem a nemleges igazság, és rájöttem, muszáj lépnem. Bőgve áldozott az önsajnálat istennőjének, amitől csak még idegesebb lettem, és amikor a szántszándékkal kint hagyott verses füzetében leírt sorokat megtaláltam, már semmit sem éreztem. „Áramot vezetsz, nem háztartást” – írta másfél hónappal összeköltözésünk után, s abban a pillanatban úgy hagytam ott a lakását, amiben mindig idegennek éreztem magam, hogy hátra se néztem.
A bőr alá bekúszós pedig ott volt, rám várt, hogy elterelje figyelmemet a kudarcról, amiért megint nem jött össze. Hatalmasra nyitott szeme úgy esdekelt, mint egy kiskutyáé, jó szóért, simogatásért. Egyszerre koldult a szeretetért és követelte ki a figyelmet tőlem. Emlékszem, milyen hirtelen döbbentem rá, hogy úgy vonul, mint egy úrinő, és ebben a kapcsolatban én viselem a nadrágot. Figyelmével a trónra emelt, hogy észrevétlenül letaszítson onnan, és elfoglalja, én pedig alázattal hordtam elé kincseimet. Kövér volt, háj rengett rajta, hogy felpuhítsa magának az éleket, de addigra én ezt már nem láttam. Fókuszom beszűkült, hogy átfűzzem magam ennek a vékony szerelemnek a fokán, amíg biztossá nem vált számára, hogy nincs menekvésem.
Kiderült, hogy a dédelgetni való, édes kiskutya inkább csellengő, sokat látott kandúr, aki úgy járja körbe a szomszédságot, mint a birodalmát, ahol alanyi jogon jár a szeretet. Még az sem lehet mentség, hogy nem láttam, és amit nem tudsz, azért kritika nem érhet. Minden világos volt, mint a nap, többedikként a sorban, lefokozott a becstelen szerelem. Vattacukorral szőtte ki a bensőmben kongó ürességet, émelyítő hamissága feltöltötte a raktáraimat, belső iránytűm összezavarodott. Lelkemre rakódott hitszegésem súlya, a tömény árulástól elpuhultam és meggyűlöltem önmagam.
– Hova megyünk, hölgyem? – kérdezte a taxis hajnali ötkor, amikor az édes, nyári szürkületben a kocsiba szálltam, és bemondtam a barátnője címét, akit állítása szerint ekkorra már elhagyott. Csendben gurult a bérautó, csak a kavicsok ropogtak a kerekek alatt, ahogy bekanyarodtuk, majd továbbhajtottunk a ház előtt. Nagyot sóhajtottam, nem állt ott az autója, csak később szúrt belém, mi van, ha az udvarban parkolt? A taxis néma cinkosként megérezte a helyzet súlyát, kérdés nélkül hajtott tovább, és nem figyelte az arcomat.
Semmiben nem volt kimagasló, sem lepedőakrobatikában, még kevésbé logikai párbajban, papagáj módjára színes, idegen tollakkal ékeskedett, én pedig elteltem a visszhangtól, amit magam keltettem.
– Az első alkalmak mindig ilyenek – nyögte, amikor nem sikerült beszerencsétlenkednie férfiúi büszkeségét, én pedig dunyhákkal fojtottam le a bensőmben csörömpölő vészcsengőt, amely azt vijjogta, hány első alkalom lehetett a hétéves partnerkapcsolatában.
Bármit megtehettem vele, mert hagyta, cserébe olyan áldozatokat kívánt, amit sosem kérnék senkitől. Kivetkőztem önmagamból, és ő is vásári bohóccá vált, amikor főnökömként felfeküdt a munkahelyi íróasztalomra, mint pompás főfogás a királyi vacsorán. Még a sokat látott exhibicionista kollektívát is meglepte a viselkedése, én pedig vagy szégyenkeztem, vagy a hiúságomat etettem a hazugsággal, hogy a miattam érzett szerelemtől lett ilyen. Úgy hagytam el, hogy még szerettem, és amíg nem szerzett vissza, mástól szedte be a figyelemvámot.
Mert kétszer voltam olyan hülye, hogy önként a hóhér elé léptem – ahogy mondják, az első árulásnál nem te vagy a hibás, de ha visszamész, akkor már igen. Semmivel sem áltathattam magam, nincs kibúvó, úgy hazudtam magamnak, hogy világosan láttam az árulás tarifáját. Az volt ráírva, hogy lélek, vagy ha úgy tetszik, személyiség, és amire becseréltem, ócska bazári bóvli volt csupán. Nem emlékszem, meddig tartott a második nekifutás, aminek megint én vetettem véget, valami földöntúli élni akarás vezetett, ösztön, amelynek nem ismertem a gyökerét. Betévedtem utána egy templomba, az utolsó sorban ültem le a padra, távol a kereszttől, amihez sosem imádkoztam. Arra gondoltam, csak ne csapjon le rám semmilyen szent ember, hogy megnyerjen láthatatlan istenének, miközben megállíthatatlanul ömlött belőlem a bűnbánó áradat. A barátnőjétől is bocsánatot kértem, mintha ez a szánalmas próbálkozás felmenthetne bármiféle felelősség alól. Azért bánt, mert engeded, sziszegte a lány hozzám indulattal, hogy ne csak neki, nekem is fájjon, de én addigra már átfolyattam magamon az önvádat, semmi sem maradt utána.
Amint a testvére kiszimatolta a viszonyunkat, gondolkodás nélkül kipenderített a munkahelyemről. Úgy uralkodtak ők ketten a birtokon, mint királyi páros, ahol a szabályok csak a parasztokra vonatkoznak, és végső soron a királynő is beáldozható. Kipenderítettek a fertőből, aminek hagytam, hogy eltorzítsa a belső képem. Megfosztottak a munkámtól, amivel egyenlőségbe tettem magam, a beteges függőségtől, a visszajelzések abszolút értékétől. Az új énemtől, aminek nem ismertem a mélységét, mert sekély volt, és idegen.
Évekig nem néztem szembe a ténnyel, hogy hol loptak meg igazán. Áldozattá tettek, akit meg lehet büntetni, aki elviszi a balhét. Akinek nem a saját tévedéséért kell fizetnie, hanem más gyengeségéért.
Majdnem elhitették velem, hogy az vagyok, ami a munkám, hogy egyes képességeim meghatározzák a jellememet vagy a végzetemet. Csaknem sikerrel kijelölték a végcélt: az élethosszig tartó önszabotázst, és kevés híján elhitették, hogy az lehetek, amit a férfiak megengednek nekem. Hajszál híján elvették tőlem a lehetőségét, hogy belássam, tévedni emberi dolog, felelősséget vállalni pedig megváltás.
(Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels)