a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A hatsávos úton versenyt száguldottak a járművek, tele fröcskölve egymás szélvédőjét. Ez a vizeslufi-csatát idéző hajsza csak a Deák térig tartott, ahol megtorpant a forgalom, és egymás szájába benzingőzt eregetve lépésben haladt a kocsisor egészen a Corvin-negyedig.
Hét óra is elmúlt, mire Tibi elindult a munkahelyéről. Hazaérve már a liftből hallotta az üvöltést, a csapkodást, a zokogást. – Bazdmeg, ez nem igaz! Kussoljatok már el! Három hete költöztetek ide, azóta nincs egy perc nyugtom. Hogy lehet így élni?!
A zongoratanárnő magában motyogva, válaszul a fejével biccentve, szemét révetegen az égre emelve – mintha csak a felhőkben kutakodott volna – ügyet sem vetett Évára, átkozódás, durva beszéd, szitokszó, káromkodás, csúnya beszéd, sosem érte el.
Egyszer csak egy reflektor fénye vetült a hangyákra. Felnéztem. Megállt egy autó. Nem értek a kocsikhoz, de a felfelé ágaskodó lovas emblémát még én is ismerem. Feltápászkodtam. Az ablakon egy kopaszodó, a maradék haját hátrazselézve viselő férfi hajolt ki.
Dél-afrikai tanfolyamaimat gondosan a magyar télre, vagyis a helyi nyárra szerveztem – soha ilyen tökéletes menekülést nem csaptam még korábban. És persze szerelmet sem találhattam volna az otthonomtól ennyire irracionálisan messze, ami emiatt a beteljesülés leghalványabb reményével sem kecsegtetett – így jár az, aki a világ másik végén tinderezik.
– Maradjon, kisasszony, ha már ennyi szabályt megszegtem ennek a dürgő fajdkakasnak a kedvéért! – kérte a délceg kapitány is, és ennek már tényleg nem tudtam ellenállni. Üsse kő, sosem utaztam még pilótafülkében. Lehuppantam hát a Gyula háta mögötti, utaskísérőknek fenntartott ülésre.
– A Fidesz tábora négyszerese a szocialistákénak. A Tárki legújabb felmérése szerint… – kezdett bele élénk lendülettel az újabb hírbe a hírolvasó.
Kalocsai Miklós igazán kreatív volt a nőkkel, legalábbis ő ezt gondolta magáról. Minden kapcsolata előtt – legyen az egyéjszakás kaland vagy pár hetes liezon –, forgatókönyveket készített a fejében. Latolgatta, melyik nőhöz milyen sztori illik.
Szeretem az illatod, suttogja pimaszul, én meg csüngök minden szaván, és a világ legszexibb dögének képzelem magam. Egy pillanatra elhiszem, hogy miénk a világ és, hogy ennél romantikusabb dolog soha még egyszer nem történhet velem.
Zavartan lépett a pulpitus elé. A bíró elmosolyodott, hívta, hogy menjen oda mellé, megmutatja a bizonyítékokat. Móni még sosem látott bizonyítékokat, a biztonsági kamerák kinyomtatott képeit olyan átéléssel nézte, mintha a Louvre falait díszítő műalkotásokat venne szemügyre.
A kisvárosban általában nem a centrumban található templomot választották vasárnaponként, hanem a félreesőt, hiszen figyelték őket. Hogy ki figyelt, hogyan figyelt, ez egy megfejthetetlen, nagy talány volt számukra, de hosszan nem ragadtak le ennél a kérdésnél.
A kedves olvasó talán nem ismeri a harcsáknak azt az emberi szemszögből kissé undorítónak látszó szokását, hogy az ínyencfalatokat időnként visszaöklendezik, majd újra elfogyasztják.
Lehet, hogy mégis itt van értünk valaki, csak olyan bénák vagyunk, hogy nem látjuk ki integet nekünk piros kendővel? Bizonytalan léptekkel indulunk a parkoló átkutatására, hátha… Egyre kilátástalanabb, szó szerint.
Hátat fordított, hátha segít, ha nem szélirányban áll, de hiába. Jaj istenem, nem bírom! Óvatosan kikukkantott a Hatalmas Hát mögül, hogy hol van Gábor, észrevenné-e, ha most odébb állna. Telefonál. Úristen, de helyes! Bassza meg! Őt bezzeg nem viselte meg a szakítás!
– Jól van akkor dögölj meg, hülye picsa! Így legyen rendes egy férfi, hálátlan ribanc! – mordult ki a fickó a luxusautóból, majd felhúzta az ablakot és maga után hagyta a fiatal nőt.
Kivettem egy-egy bögrét a mosogató feletti szekrényből, majd elsikáltam őket. Ki tudja, ki ivott belőlük, és hogy rendesen mosogatott-e. Két teafiltert halásztam ki a dobozból, majd a bögrékbe helyeztem őket. Végül mindkettőt leforráztam.
Zsombi tisztában van a társadalmi elvárással, hogy adja át a helyét a buszon a rászorulóknak. Azt is tudja, hogy ő maga képtelen megállapítani, hogy valaki rászoruló-e vagy sem, tehát hallgatnia kéne rám, ha figyelmeztetem.
Dénes végigsimította a kezét a hajamon. Fura ez, évek óta nem láttuk egymást, mégsem idegen. Ismerős az érintése. El is vörösödök. Túl jól esik amikor hozzám ér közben meg még mindig végtelenül dühös vagyok rá.
