a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Kedves Olvasók! Az áprilisi szerkesztőség egy rövid, közösen írt novellával szeretne megörvendeztetni titeket. Eddigi novelláinkból fűztünk össze részleteket, reméljük, tetszeni fog! Továbbá ezúton szeretnénk megköszönni a márciusi szerkesztők munkáját! Kedves, segítőkész, vidám kis társaság, pont, mint a mienk. Köszönjük a sok segítséget és támogatást!
Addigra már egy egész könyvtárat halmoztam fel gyereknevelési szakirodalomból, és meg voltam róla győződve, hogy az ideális anya-gyerek kapcsolat kialakítása pofonegyszerű. Szeretni kell, türelmesnek, de következetesnek kell lenni, ennyi az egész. Csak az igazán bénák ronthatják el…
A romantikus elgondolást, miszerint a nejem szerelemből vette fel a vezetéknevemet, attól a naptól fogva badarságnak tartottam, hogy rajtakaptam egy kétes hírű aranyifjúval entyem-pentyemezni egy ascoti krikett meccsen.
Teljesen egyedül volt a tanáriban. „Open office: együtt, mégis háborítatlanul” – hirdette az egyik falon egy reklámplakát. Ernő letette a szendvicset, mert így nem tudott elég nagyot sóhajtani. Pedig iparkodnia kell, nemsokára visszatérnek a kollégái, a zajos, fiatal társaság, akik olyan dolgokról beszélgetnek, amiknek a felét sem érti, a másik fele meg nem érdekli.
Az ötven az új negyven! Engem pontosan hét és fél évvel később a fél évszázad betöltése ütött ki, és vagy öt évbe telt, mire lilára vert fejjel lassanként kezdtem magamhoz térni a ring sarkában. Te észre sem vetted, amikor padlót fogtam. Ott feküdtem a szorító közepén, és még annak is örültem volna, ha valaki rám számol.
– Señorita, épp most lett kész a friss croissant. Hozhatok egyet, és mellé egy kis pohárka frissen csavart narancslét? Ez a ház ajándéka, nem illendő visszautasítani – legyeskedett még egy kicsit Isidro Irina körül.
– Te figyelj, milyen ajándéknak örül egy nő, így 40-hez közel?
– 34 leszek.
– Hát, azért kérdem…
– Menj a fenébe!
A Péterfy Akadémia regénykarbantartó csoportjának hallgatói beszélgetnek írásról, ihletről, munkakedvről és önfegyelemről. A résztvevők: Zakar Veronika, Lukács Edit, Vályi-Nagy Erika, Kocsis Gergely, Sáringer Attila, Bak Zsófia.
Megragadta a meggyfa mélyen bordázott törzsét, egy alsó lombba kapaszkodva felhúzta magát, és egy pillanattal később már kényelmesen elhelyezkedett egy vaskosabb ágon. Johnny ügyetlenül követte, és mikor felért, a lány mellé telepedett. A fa tetejéről látni lehetett a távolban húzódó hegyek cukorsüvegszerű csúcsait.
Martyna már akkor elhatározta, hogy amint lehetősége lesz, el fog onnét menni, amikor édesanyja csupán lélegző és vegetáló testében még mindig dobogott a szíve. Maga mögött akarta hagyni a várost, a sok-sok átélt szörnyűséget, mindent és mindenkit. Magányos volt, de végtelenül eltökélt. Nem várt csodát egy újrakezdéstől, pusztán valaminek a lezárását.
Az írás központi témája maradt a beszélgetéseiknek. Újra szóba került, hogy meg kellene írni az első igazi regényt, de már a témaválasztásnál elakadtak.
Miguel iszonyúan másnapos volt, a tegnapi éjszakát Pedróval nagyon csúnyán átitták, az anyja hozott nekik friss rumot a szülőfalujából, azt szopogatták egész este. Pedro úgy hányt, mint egy terhes csitri.
A taxis kérdezgette, van-e barátja, és szokták-e csinálni. Ő igyekezett a krupiék munkájára terelni a szót, hogy erősnek látsszon, és semmi jelét ne adja, hogy retteg belül, itt bármi megtörténhet. Elérték a koromsötét bekötő utat.
– El fogtok válni? – tette fel Anna az obligát kérdést, miután elmondta neki, hogy elköltözött otthonról, de meglepő módon nem volt benne sem szemrehányás, sem számonkérés, sem rémület. Egy huszonkét éves fiatal nő, majdnem tárgyilagos kérdése volt, információkérés, a miheztartás végett.
Azon a délutánon, nem sokkal azután, hogy hazajött, egyből elkezdte az üvöltözést. Hamarosan tárgyak repkedtek majd női sikoltás és csönd. Meghűlt bennem a vér. Nem sokkal utána kétségbeesett kopogtatás a kertkapumon. Kirohantam, ott állt a nő, zihálva, agyba -főbe verve, karján a legkisebb gyerekkel, mellette a két nagyobb.
Hogy lehet írni a másik nem szemszögéből? – ezzel a kérdéssel indul a beszélgetés, amibe most bekapcsolódhattok, belehallgathattok, így néz ki egy átlagos hétfő este a Péterfy Akadémia Regénykarbantartó csoportjában.
Néhány nappal később a Latin híd melletti park sűrű lombú fái alatt sétáltunk Medával. Ő egy égszínkék ruhában, nyakában a piros gyöngysorral, amelyen néha megcsillant a napfény, én egy világos zakóban. Hajának illata és a csókja íze volt, amit addig ismertem belőle, és mindaz a kevés, amit a röpke néhány órányi találkozás alatt megtudhat az ember. Mindez egy cseppet sem elégített ki, ahogy az a korábbi forró álom sem, mert mohón mindent tudni akartam.
