Török Bori: Foodforsoul
Másfél éve vagyunk együtt, de egyszer se mondta, hogy szép, vagy csinos lennék. Egy szaros bók se hagyta el a száját soha. Régen mennyi csinos ruhám volt! Most felvenni se tudnám egyiket se: nincs hova, nincs mire.
Category: trauma/írás
Török Bori: Szagok és illatok
Visszabújok melléd az ágyba. Az oldaladon fekszel, nézem, ahogy alszol. Végtelenül békés vagy álmodban is. Még akkor is ilyennek látlak, mikor úgy horkolsz, mint egy traktor. A karjaid keresztben. Nem tudom eldönteni, hogy öleled magad, vagy elzárkózol tőlem.
Árvai M. Tekla: A Margit
– Segédlelkész úr, maga nem tudhatja, mert most került ide. Hát az a Margit, ott laknak a Székács utcában. Minden nap jön az a szerencsétlen, nincs annak gyereke, csak itt a temetőben, de itt aztán…- a másik asszony nem hagyja, hogy végigmondja, ő folytatja.
Rozgonyi Margaréta: Tudni akartam
Amikor ezt elküldtem, megkönnyebbülést éreztem, mintha a mellkasomról leszakadt volna egy tégla. Így, vagy úgy, de vége van, vége lesz. Látom a fényt az alagút végén. Ez a nyugalmi állapot két napig tartott, amikor megérkezett a válasz.
Mózes Zsófi: Elmondom hát mindenkinek
Fehér Dalma: Az az igazi, első
Pislákol a neon a plafonon. Pontosan két másodpercenként villan egyet. Azon gondolkodom, hogy ez mégis hogy lehet, a neon nem tud számolni. Mereven nézem a műtőben a lámpát, mint akit megbabonáztak, miközben értő kezek kikötözik a két lábam a kopott fehér vasszék kengyeléhez.
Árvai M. Tekla: Hajnali telefon
Hát igen, hol van ez már! Megváltozott a világ. De annak idején, amikor mi voltunk fiatalok, a mi szüleink is elborzadva nézték azt a fertőt, amivé a világ lett szerintük. Nem értették, hogy lehet annyit pazarolni, olyan könnyelműen venni a dolgokat, mint mi.
Istók Vera: Hát igen
Anyám aztán nagyon felszívta magát, hogy én ennyire semmirekellő vagyok, nekem esett 13 éves koromban, kutyaszíjjal megint, hogy kötelező evezni járnom, ő is evezős volt, pedig én lementem kosarazni, hogy legyen békesség, de úgy intéztem, hogy kirúgjanak, s akkor nincs probléma, nem hazudozom, higgye már el, hogy nem vagyok tehetséges sportoló.
Erica Schweitzer: Júlia története 3.rész
Gyakran látta a szüleit amint összeölelkezve szerelmesen egymáshoz simulva állnak a tanya előtt. Pont úgy ölelte, ahogy most ezt az ismertelen nőt öleli. Nem haragudott az apjára. Végtelenül csalódott és szomorú volt. Féltékenységgel keveredett düh fortyogott benne. – Miért nem anyát öleli ilyen szenvedélyesen? És anya miért hagyta? Miért nem harcolt apáért?
Istók Vera: A kórus
A kórus dalolt tovább, a tanítónőnek reszketett a térde, vajon mi történhetett, mi az, amit ő nem vett észre. Nagyon odafigyelt arra, hogy ne legyen hamis hang, és mégis az lehetett, lehet, hogy az elnök elvtársnak abszolút hallása van.
Istók Vera: A digitális oktatás szépségei – elégtelent kaptam
Tavalyelőtt nyáron tudtam meg, hogy tényleg igaz a történet, alkoholista apja fejbe rúgta csecsemőként. Nyolc hónapos korában látogattam meg őket vidéken, és megfagyott bennem az élet, húgom lekötözve tartotta egy mély babakocsiban a kis szőke babát, mert nem mozgott, és ez mennyire kényelmes.
Pető Andrea: Szívhang
Akkoriban nagyon szerettem volna anya lenni, álmodoztam az idilli családról, amit majd együtt megteremtünk, de közben a félsz is bennem volt, hogy meg fogok őrülni itthon két évig a szülés után.
Erica Schweitzer: Júlia története (2. rész)
Kellett a másik közelsége, kellett a mosolya. Vágyták az SMS-t az email-t, ami azt jelentette, hogy a másik valóban létezik, hogy valóban van egy történet, ami csak róluk szól, és nem csak egy érzéki csalódás, amit a saját maguknak generálnak, hogy el tudják viselni életük magányosságát.
Fülöp Krisztina: Nem jönni hozzá
ereste a lakást, ahol valaha Ő is ott volt, ami valaha az övék volt. Egyre nehezebb volt megtalálnia benne, különösen mióta az új lakók rikító lila függönyei kiabáltak rá az ablakokból, de mégis el kellett jönnie.
Fülöp Krisztina: Vagyunk így egy páran
Telnek a napok, a hetek, sokszor hosszasan nézem, ahogy alszik a kiságyban. Olyan, mintha csak gyarapodna a teste, de nem fejlődik, nem reagál a külvilágra. Azért nem kezd mosolyogni, mert én szomorú vagyok, mondják. S nem csak elmondhatatlanná, kifejezhetetlenné is válik minden.
Háhner Petra: Kísértet
Gizi mindig félelemben élt. Lánykorában a házasságtól rettegett, asszonyként a férjétől. Gyorsan eljárt a keze, ezt mondták Béláról a faluban. Valójában mindenért eljárt a keze, ha pedig ivott, akkor még a semmiért is.