a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Egy rohadt éve, magányos vagyok, a pasim 3 hónapja alig ér hozzám, ebből 2 hónapja folyamatosan ömlik belőlem a vér, száz kilósra híztam, egész nap otthon ülök, mert home office-ban dolgozom, vállalkozóként véresre keresem magam (na ja…), a pénzt terápiára, személyi edzőre és istentelenül sok kajára, meg egyre nagyobb méretű bugyikra költöm, és cigire, amit titokban szívok el az erkélyen.
Másfél éve vagyunk együtt, de egyszer se mondta, hogy szép, vagy csinos lennék. Egy szaros bók se hagyta el a száját soha. Régen mennyi csinos ruhám volt! Most felvenni se tudnám egyiket se: nincs hova, nincs mire.
Az utca végén, talán felvesz majd valaki. Átkozott kertváros. Talán. Autó persze közel s távol sincs, remek! És ez a hülye eső is. Már bugyim is vizes.
Visszabújok melléd az ágyba. Az oldaladon fekszel, nézem, ahogy alszol. Végtelenül békés vagy álmodban is. Még akkor is ilyennek látlak, mikor úgy horkolsz, mint egy traktor. A karjaid keresztben. Nem tudom eldönteni, hogy öleled magad, vagy elzárkózol tőlem.
– Segédlelkész úr, maga nem tudhatja, mert most került ide. Hát az a Margit, ott laknak a Székács utcában. Minden nap jön az a szerencsétlen, nincs annak gyereke, csak itt a temetőben, de itt aztán…- a másik asszony nem hagyja, hogy végigmondja, ő folytatja.
Ráhajol a kormányra, csak a lassú remegést látom a vállán. Köhögni kezd, a fájdalom elakad a torkában, egyre erősebben rázkódik a teste. A halk nyüszítés egyszerre dagad elemi erejű üvöltéssé, felegyenesedik, a feje előre-hátra csuklik.
Amikor ezt elküldtem, megkönnyebbülést éreztem, mintha a mellkasomról leszakadt volna egy tégla. Így, vagy úgy, de vége van, vége lesz. Látom a fényt az alagút végén. Ez a nyugalmi állapot két napig tartott, amikor megérkezett a válasz.
Mostanában a vagonban sokat gondolkodom ezen a mi helyzetünkön, és utólag úgy látom, mindegy volt, mit döntünk. Így is, úgy is elküldtek volna minket, hisz a románok központosítottak, önkormányzatok már nincsenek.
Néha bejön, és a magáévá tesz. Figyelem a hangokat, a neszeket. A kulcs megfordul a zárban, és már ott is áll a szoba közepén. Érzem a szagát, a citrus savanyú, a pézsma édes és a tengervíz sós illata keveredik egymással. Eleinte sűrűn szerelmeskedik velem, talán naponta, aztán egyre kevesebbszer, hetente jöhet csak megszokásból.
A nyár balzsamos levegője hirtelen megdermedt, Milly a melltartója után kutatott a vízben, Javi segített neki. Jenny a konyhába viharzott, töltött magának egy italt, rágyújtott az asztalon felejtett spanglira, és a fotelbe rogyott csuromvizesen.
Ez Nyúl mániája, hogy valójában a szívnek semmi köze a szerelemhez, csak a tüdőnek, meg azoknak az átkozott pillangóknak, amik időnként szimplán döglegyek az ott növekvő lótusz felett. Így ismertem meg.
– A bugyikból elég egy hétre való, majd kimossuk közben, persze, hogy elraktam a bakancsokat is. Fürdőcipő? Négy darab, mert tartok a tengeri sünöktől. Esőkabát? Az minek, jó időt mondanak, nem? Na jó, azért vigyük.
Móni volt az esküvői tanúja. Mindent megbeszélt vele, azt is, hogy amikor terhes lett, három hónapig nem engedte magához Andrást, mert annyira félt, hogy elveszítheti a babát. Később meg már András nem nyúlt hozzá, nehogy kárt tegyen a kicsiben.
Azt mondta, ő a nyugdíj és a sok hülyeség miatt mérges az újságokban. A kiabálást ő kezdte, azt mondta ez nem volt elég és a kanapé párnáját is püfölte. Viccesen nézett ki a csinos ruhájában, az össze-vissza álló ősz hajával, mégsem volt kedvem nevetni.
Szörnyen izgatott vagyok! A ház ura, szokásához híven, a csukott szemhéja mögül nézi elmélyült álmában a tévét. Lábujjhegyen felviszem az emeletre a nagy bőröndömet, a gardrób szobában nagyjából be is pakolok.
Akkoriban az életemet az esős és a száraz évszakok ritmusa határozta meg, ahogy mindenkiét a távoli, pusztában felejtett falunkban, ahol Vajákos nagyanyával éltem.
