A faun a polcon ül, a gyertyatartó öblös karimáján, unottan bámul a semmibe. Nem tud lemászni, pici a lába, a szeme is apró, mint két borókabogyó vagy napon felejtett, aszott áfonyaszem. Kocogtatja a kerámia peremét, fintorog is néha, és közönyösen lóbálja sáros kecskepatáját. Apám már órák óta dörmög a fotelban, nyálcseppektől csillog az álla, orra alá száradt a savószínű takony. Farkasszemet néz a faunnal, kócos szemöldökét magasra húzza, markolja a borospalack nyakát, szájában csálé mészkőzátony fogak. Apám faunja nekem nem jön elő, hiába figyelem, talán bújócskát játszik velem.
Mit csinál még, kérdezem, mert közben hálót szőtt közénk a csend. Dagad ez a köcsög, karcan a hangja, azán elhal, mint az utolsó ütem a víziorgona sípjain. Végre pislant is, egymás után kettőt, már épp állna fel, de megcsúszik a papucsa, és visszadől a párnák közé. Kezében megbillen az üveg, kiloccsan a bor, pár csepp a ruhájára, a többi a padlóra megy, az egyik foltban meglátom az orrod vonalát, a másikba madarat képzelek, hetyke kárókatona, albatrosz vagy talán bóbitás vöcsök lehet, apám káromkodni kezd. Óvatosan húzom őt fel, reszket a karja, az üveget nem engedi, ingén céklaszín a borgyűrű, pont a szíve felett. Tenyerével megtámasztja az oldalát, battyog a mosdó felé, még csak nem is sejti, hogy már mindegy, a fotelben nedves a huzat, húgyszag facsarja orromat.
Hogyhogy dagad? Hát csak úgy, lihegi, lépésenként cammog előre, bal lábát maga mögött húzza. Biztos lángoson él, meg kekszeken, mondom neki, nem nevet. Vetkőztetni kezdem, olajszagú nadrág, zsírpecsétes póló, hízik a padlón a kupac. Ráadom a pizsamát, egyetlen gomb tartja csak össze, a többit leszaggatta már, löttyedt hasán összekapaszkodik a megderesedett szőr. A kanapéra fektetem, takaró nem kell, dörmögi, most üres a gyolcs, mely egykor takarta, a lepedőt is csak a derekán viseli el. Az ajtóból visszanézek, feje lebukik a párnáról, karja ernyedten lóg a dívány oldalán. Reggelre elmegy, kérdezi még, hangja erőtlen, pillantása vak. Úgy teszek, mintha nem hallanám, és átlépek a küszöbön.
Lefekszem a földre, nyálkahártyámat marja a por, a szőnyegből lassan előkúszik a hányásszag is. Nézem apám fotelját, alatta kupak nélküli rúzs, tavaly óta keresem, akkor még itt voltál, számoltam, aznap este tizenkétszer csókoltál meg, az ajkad puha volt, csak középen sebes, ott haraptam meg. A rúzs mellett parafadugók, megsárgult papír, árva fénykép vagy számla lehet. Néha a dolgok csak akkor látszanak, ha egészen lentről nézi őket az ember, bár ha az iszamós, mocsárszagú ködben bolyong, nem biztos, hogy értékelni tudja a sarki fényt a Kármán-vonal felett. A koromfolt is csak innen látható, szemből eltakarja a kályha csöve, a megkérgesedett füstben még most is megtalálom az arcodat. Pareidolia, így hívják, a csecsemők is ezt ismerik fel először, és emiatt látjuk olykor goromba vénasszonynak a holdat. Ezt is tőled tudom, illúzió, nem is, illuzórikus jelenség, emlékszem, így mondtad, és én mint félvak martalóc, hunyorogva próbáltam formába rendezni álladon a szeplőket.
Féloldalt fekszem a szőnyegen, apám sikolya ébreszt, a faun feje eltakarja a holdat, tátott szájából szurkos csóvaként ömlik az éjszaka, pernyét hint az égbolt tetejére. Azt mondja, ott lopakszik mögötte a réten, hiába siet, utol fogja érni, nincs más nála, csak egy göcsörtös furkósbot, kopogtatja a föld pikkelyes kérgét, keresi a pokolba vezető járatot. Fölötte hamuszín csillagok, egy van csak, ami fényesen ragyog, mutatja a csupasz izzót a plafonon, az fog rázuhanni, és halkan nyöszörögni kezd. Álmodtál, aludj szépen, súgom neki, ujjait a karomra fonja, marka húspárnás kaloda, szivaccsá válok szorítása alatt. Ölembe hajtja fejét, ringatni kezdem, tente baba, tente, langyos nyál csorog bőrömre, és ahogy borostás arca a combomhoz ér, elszégyellem magam. Talán már el is szunnyadt, nézem homlokán a véresre vakart sebeket. Ki vagy te, szuszogja, elnyújtva, mint a visszhang, Ekhóé, őt is a faun szaggatta darabokra, jut most eszembe, halálsikolya beoson a szurdok résein, és lekúszik a föld mélyébe. Hát erre sem emlékszel? Nem felel, már épp csak piheg, szeme alatt reszketni kezd egy apró izom, óvatosan lefejtem magamról satuujjait.
Elhúzom a függönyt, udvara van a holdnak, ezüsttussal húzza meg a szobám árnyait. Fordítva fekszem az ágyra, látni akarom sápadt kráterarcodat, szemhéjam érdes dörzspapír az íriszen, látod, már meg is kerestelek. Elképzelem, hogy egy sikátorban vagyunk, legyen a Comói-tó mondjuk, szépek a lépcsők, a vaskapun pajkos borostyán tekereg. Végre megfogod a kezem, a tenyered sokkal kisebb és kérgesebb, mint amilyennek képzeltem. Egy macskaköves utcácskába vezetsz, élesen lejt, az aljában már látszik a tó. Oda megyünk, a ciprusok alatt meg is csókolsz majd, ezt biztosan tudom, és ha erre gondolok, megremeg a gyomrom és mosolyognom kell. Leérünk a partra, talpam alatt hűvös a homok, meggyorsítom lépteimet, a távolban meglátom egy város karcsú, fehér tornyait, aztán veszem csak észre a tajtékból kiemelkedő embereket. Mint apró szigetek, buknak fel a hajcsomók a víz felszínén, aztán jön a fej, a törzs, a csontos lábak. Masírozik kifelé a sereg, gőgös viaszkatonák, fényesre vakszolt arcuk meg sem rezzen. Apám is ott van köztük, egy frakkos úr a földre löki, nem mondja, hogy bocsánat, csak megy tovább, bíborkék tengeri sünt egyensúlyoz a cilinderén. Egyre többen és többen jönnek, taláros boszorkák és hózentróglis fiúk, pantonettek és bőrcipők tapossák őt, egy mokaszin félre is rúgja, orral bukik a fövenyre. Négykézláb húzza magát odébb, hasztalanul erőlködik, úgyis bele fogják tiporni a kavicsos homokba.
Nézek utánad, figyelem, ahogy távolodsz, magabiztosan kerülgeted az embereket, nem fordulsz hátra, még csak észre sem veszed, hogy már nem vagyok melletted. Talán még utolérhetlek, lépek is kettőt, aztán megtorpanok. Apám riadt kiskutyaként gubbaszt a felé trappoló talpak között. Lökdösni kezdem magam elől a naftalinszagú heroldokat, lábfejemre hínárvirág és érdes tócsagaz tapad, felhúzom őt a földről, arcát homokszemcsék karcolják, és vértől ragacsos mindkét könyöke. Gyere, be kell kötni, jódot is teszünk rá, ne húzd el, ne félj, nem fog fájni, csak kicsit, az én szívem jobban.
Az orvos azt mondja, nincs már sok hátra, kihúzza a kanült, és egy mull-lapot ragaszt apám kézfejére. A szeme üveg, talán egy távoli tükörtóba néz. Kattog az óra, a szobában fullasztó a csend, csak egy bágyadt légy kocogtatja a párás ablakot. Mi lesz vele? Szépen elalszik majd, mondja, és nem néz a szemembe. A faun mindennap eljön, falatonként rágcsálja el az emlékeket.
Egyszer látom csak őt, egy sziklabarlangban ücsörög egy korhadt favágótőkén. Ropog a tűz, lábánál sercegnek a hasábok, kénkő szemében parázs, arcán sunyi mosoly. Azt mondja, húznom kell, nyújtja is a paklit felém, gilisztaszín ujjairól száraz szénpor pereg. Nekem ugyan ne adjál, toppantok egyet, és duzzogva keresztbe fonom mellkasomon a karomat. Lúdbőrzik a testem, egyet mégis elveszek, csak hogy megmutassam, nem félek, a lángok árnya huncut polkát jár a papíron. Hiába, nevet a faun, kacagása ércharang az enyves falak között. Egyesével fordítja meg a lapokat, egyformák, Le Fou, színpadiasan széttárja karját és pukedlizik egyet, bolond vagy, mondja, csak hogy én is értsem. Megfogja a tarkóm, magához húz, leheletéből árad a márványkripta dermesztő hidege, patái alatt megremegnek a kövek, rám üvölt és lökdösni kezd, a barlang peremén feltopogja a morzsás gránitot. Állok a szakadék szélén, hajnalkék massza az égbolt, szederjes húsán mennykő-rablánc csörög. Odalent hósipkás hegyek, zuhanni kezdek, apám üvöltésére ébredek.
Nem alszik vissza, teste megfeszül, a lepedőt maga alá gyűri, és fáradhatatlanul dobálja végtagjait. A mentősök nem mondják, hogy nincs remény, a hordágy csüggedt valcert csoszog az előszoba csempéjén. Az ajtóból visszanéz még, szeme a polcon, a gyertyatartó karimáján, kilúgozott arcán halvány mosoly. Az ablak alatt vetkőzik a nyár, szemérmesen megrezzen az ultramarin fényben, és földre dobja szivarrá pödrött levelét. A csenevész bokrokat lomha szél borzolja, pattog a kályha, füst marja a torkom, és nem marad más, csak a moccanatlan csend.
Apám a kórházban hal meg, még aznap éjjel, míg én a Comói-tónál mocsári sármányok és papgalléros gerlicék közt várom, hogy a habarccsá szomorodott felhőkből pár hideg esőcsepp a szemembe csorogjon.
Fotó: Glacier, kép forrása: Pexels