a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A szobám faláról biztatóan mosolygó Joubert már-már irritált, mikor a szüleim veszekedését hallgatva, teljes reménytelenségben próbáltam magolni a töri tételeket. A helyzet nyáron sem lett jobb. Apát alig láttam józanul, Anyát alig láttam boldognak.
Tudtad, hogy alig lehet igazi szőrmét kapni? Az uram elvitt Szentmóritzba, igen, ott vásároltuk, de lejártuk érte a lábunkat, elhiheted.
Te paraszt vagy, kiabálja a bagolyarcú fiú a fülembe, leállítom a fűnyírót. Nem, csak műparaszt, apa mondta, nevet a sokdioptriás kislány, apró fogai kuszán kivillannak, a fiú is nevet.
Remegett, mikor bezárta maga mögött a rozoga kiskaput. Kezében egy kisebb sporttáskát tartott, erősen fogta a fülét, a hóra sem tette le, míg a tartóoszlopra húzta a drótfonatot.
A támolygó alakot bámultam, mikor meghallottam azt a finom zajt. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy a saját fogaim koccannak össze a vacogástól. Akkor elindultam én is haza a sötétben. A Kiserdőben üvöltöttek a farkasok, a falu kutyái pedig válaszul keservesen vonítottak.
Ébredés után lassú ütemben erősödő szorítás gyomortájon, aztán kilenc előtt pár perccel az első telefon a kórházba. Előbb a központ jelentkezik, aztán jön a recsegő dallam, míg várakozom a kapcsolásra, utána meg már kezdhetem is.
