A holtágnál a partot a magamutogató mustár, a vidám és ártatlan terrakotta, a büszke sárgába vegyült bölcs és megértő zöld lombok összehajolása szegélyezte, még nem tépázta meg őket a már lesben álló, minden évben fergetegesen vidám levélhullás játékot rendező szél. Tavasszal meg annyi itt a hóvirág, hogy a Duna által közrefogott Nagysziget hófedte lankának tűnik.
Az ezen a szakaszon szelíden áramló olajzöld folyó remekbe szabott háttér díszletezése maga a kisváros: a girbe-gurba szűk utcákat megtöltő, egymásba nőtt színes házakkal, a kisebb-nagyobb templomok szerényebb és hivalkodóbban magasra nyújtózkodó tornyaival.
Békés délelőtt volt, az utcán alig jártak emberek. Csend honolt a Patak utca 3. alatti négylakásos társasházban is. A ház elől most fordult rá a főútra a mentő, de nem szirénázott, nem sietett.
A lomhán távolodó mentőben a doktornő hízelgőn, duruzsolva kérte, hadd lássa a reszketeg, öregedő kéz markolászta fényképet.
– Kedves, drága Jolán néni, meg tetszik mutatni, ki van a képen, ide tetszik adni, aranyos Jolán néni?
Válasz nem érkezett, bár mozogtak a rajzfilmszerűen vékony ajkak.
„Mindig nézegetem a fényképedet. Csak belenézek a szemedbe, és tudom,
hogy mindent értesz. Te vagy az egyetlen, aki megért engem.”
A Patak utcai lakók már régóta várták ezt a csendet.
A halk szavú, galambszürke, mosolygós Jolán néni zongoratanításból élt, a tanítványai házhoz jöttek. Színtelen-szagtalan, légies lénye nem okozott feltűnést. Ódivatú, egyszerű és viseltes ruhákban járt, háta – foglalkozási ártalom – kissé hajlott. Ékszereket sosem hordott, egyetlen ékessége dús kontyba tekert ősz hajkoronája. Tanítványai szelídségéért, kedvességéért szerették.
Egy őszi napon, egészen váratlanul, elkezdett zenét szolgáltatni. A lakásából, a Patak utcai épület első emeleti ablakából hangszórón keresztül sugározta a Manon Lescaut című Puccini-operát. Az opera egész nap szólt. Leginkább ordított. Minden nap, éjjel-nappal, teleharsogta a környéket.
Ennek már négy éve.
A Patak utcai lakók azonnal tiltakoztak a zongoratanárnőnél. Először bosszankodva, de udvariasan kérlelték, majd egyre mérgesebben, felháborodottan, emberi mivoltukat felejtve durván fenyegetőztek.
Nem értek el semmit. Jolán néni a förmedvényekre vissza sem szólt, és maradt a zene.
„Mit mondasz, drágám? Igen, szoktalak keresni, mindig elmegyek a kedvenc helyeinkre. Mindig hallom a hangodat, néha teljesen tisztán látlak is. Mondtál valamit, drágám? Hogy ennél valami finomat? Persze, főztem neked fincsi csibefalatokat.”
Összefogtak a szomszédok és teljes egyetértésben feljelentést tettek az elviselhetetlen és egyáltalán nem önkéntes zenehallgatás miatt minden lehetséges fórumon feljelentést tettek. A hatóságok eljártak. Először jogi eszközökkel próbálták megfékezni a zongoratanárnő szerfelett hangos tevékenységét. Az önkormányzat mindenre kiterjedő rendeletet alkotott, amelyben tiltotta és büntette a lakók élő zenével történő zaklatását.
Jolán néni – szintén jogi úton – megtámadta az önkormányzati rendeletet, és a Manon Lescaut továbbra is szólt, éjjel-nappal.
A lakók unszolására az önkormányzat felkérte az egyébként mindenféle feladattal agyonterhelt kerületi rendőröket, hogy naponta többször végezzenek zajmérést a helyszínen. Minden egyes alkalommal megállapították, hogy a zene hangereje nem lépte túl a törvény által megengedett határértéket.
Eluralkodott a tehetetlenség, és a Manon Lescaut továbbra is szólt, éjjel-nappal.
„Azt mondod, hogy nehezteltél rám, mert majdnem összetévesztettelek valakivel? Nagyon úgy nézett ki, mint te. De te sohasem mennél oda, olyan helyre, és nem kellemetlenkednél senkivel, drágám!”
A Patak utcai házban a harminchat éves Éva mocskolta a legtrágárabb módon Jolán nénit, hányadéknak, féregnek, söpredéknek titulálva.
– Te szar szemét, geci patkány! – kiabált rá nap mint nap köszönés helyett.
A zongoratanárnő magában motyogva, válaszul a fejével biccentve, szemét révetegen az égre emelve – mintha csak a felhőkben kutakodott volna – ügyet sem vetett Évára, átkozódás, durva beszéd, szitokszó, káromkodás, csúnya beszéd, sosem érte el.
„Szóltál, drágám? Te, aki tizenegy éven keresztül a társam és a legjobb barátom voltál?”
Éva üzletasszony volt, műanyag edényekkel kereskedett. Maga is hódolt a mű anyagoknak. Kedvelte a gömbölyű formákat, keble, feneke, szája plasztikázva, vörös haja vendéghajjal bővítve, a nyakán, a lábán és a karján csak néha villant ki természetes bőrszín a tetoválások rengetegéből.
– Te gusztustalan véglény, hogy dögölnél meg a kutyáddal együtt, te rohadt, szemét állat! Miattad baszódott el az életem! – öntötte Jolán nénire dühét, amikor találkoztak.
A műanyag biznisz ugyanis tönkrement, ami Éva szerint Jolán néninek volt köszönhető. Egy „könyvelési hiba” elkövetése miatt olyan súlyos pénzbírságot rótt az adóhatóság, amit már nem tudott kitermelni, a megtakarításait teljes egészében felemésztette, a vállalkozása csődbe ment.
A kutyát megmérgezték. Jolán néni sokkot kapott, majd egyfajta konok fásultság, szenvtelen tompaság lett úrrá rajta, és hanghallóvá vált.
Puccini zenéje akkor kezdte betölteni a Patak utcát, amikor a zongoratanárnő megtalálta az életéért küzdő kutyáját.
„Az utolsó percig melletted voltam. Tiszta lepedőt terítettem alád, beszéltem hozzád. Meghaltál, a hamvaidat a Dunába szórtam. Teljesen magamra maradtam. Aztán váratlanul visszajöttél és megszólítottál, drága kiskutyám.”
Jolán nénit – mint a hanghallókat általában – lefoglalta a hangokkal való állandó együttlét, csak a hangokra figyelt, teljesen természetesként fogadta a hangok létezését, a hangokkal való párbeszédet.
„Abszolút hallom a hangod kiskutyám, ugye szóljon a Manon Lescaut, most már mindig ordítson, üvöltsön! Már nem érinthetlek meg többé, nem simogathatlak, nem bújhatok hozzád…”
Éva bűnöst akart, és csak a bosszúnak élt, nekifeszült Jolán néni megsemmisítésének. A „könyvelési hiba” keletkezéséről szerinte Jolán néni állandóan ugató kutyája tehetett. Perre ment. Az ügy a jog útvesztőiben négy évig csendesen csordogált, sehogy sem akart véget érni. Kényelmes tempóban három – hat havonta volt egy-egy bírósági tárgyalás, az ügyvéden nem látszott, hogy a sikerdíjat akarná, inkább a költségek felszámolását. A megidézett tanúk sem siettették láttatni az „igazságot”.
Jolán néni életfunkciói beszűkültek, a mindennapi zene szolgáltatása volt az egyetlen öröme, egyszerűen nem érdekelte, ami körülötte történik, miközben módszeresen kidolgozott atrocitások érték. Valakik folyamatosan és kitartóan terrorizálták szavakkal és tettekkel, abban a reményben, hogy végleg kikészítik, annyira, hogy ki se merje tenni a lábát a lakásából. Sorozatosan betörték a lakása ablakait, szemetet szórtak a bejárati ajtaja elé, feliratozták, festékkel leöntötték a falat, emberi ürüléket tettek a postaládájába. Ólomlábakon vánszorogtak a hónapok, mire az ügy másodfokra került.
A mentő megállt egy nagy, beton-üveg „kombós” rideg épület előtt, az előcsarnok középen „üvegkalicka” a betegirányítóval, ott álltak hosszú sorban a betegek.
A Legfelsőbb Bíróság ítélete beszámíthatatlanságra hivatkozva pszichiátriai gyógykezelést rendelt el.