Tizenkét kilométer. Aszfalton, macskakövön, szűk erdei ösvényeken, kifulladásig. „Aki szabad, annak mindent szabad” – biztatja a Road a fülhallgatón keresztül. Hónapok óta erre fut, nem unja meg, végtelenítve megy a zene, a gitáros nem is a húrokat, szinte az ő dobhártyáját szaggatja. Számolja az ismétléseket, gyengébb napokon is legfeljebb húsz lejátszás alatt vissza kell érnie. Szereti a fájdalmat az izmaiban, a gerincén és a halantékán lefelé gördülő verejtékcseppeket, talpai ütemes dobbanását a talajon. Dolgoznak a karok, a lábak, rója rutinosan a métereket. Még jól megy, állapítja meg, a teste még emlékszik az egykori atlétikaedzésekre, a szabadság érzésére, ahogy szinte repülve vitte át a gátakat a salakos pályán.
A saroktól a házig sprintre vált, az utca közepén fut, esteledik, ilyenkor már alig járnak erre autók. Célba ér, előrehajol, tenyerét a térdének támasztja, zihál. „Aki szabad, annak mindent szabad” – a fekete tetoválótintával írt verssor kivillan hátul, a derekán. Három éve varratta fel. Több részletben készült, egyszerre kevés időt tudott a szalonban tölteni, de nem bánta, nagyon akarta. Ma is emlékszik, ahogy a tű újra és újra a bőrébe hasított, a 70 körüli, korát meghazudtolóan sármos, rockzenészre emlékeztető mester apró, színes virágokkal és madarakkal díszítette a szavakat.
– Ritukám, maga napról-napra fiatalabb!
Révületből riad, oldalra pillant, eddig észre sem vette a széles, üvegezett bejárattól az esti sétára induló öregurat.
Rita tökéletes porcelánmosolya pontosan addig tart, ameddig elhalad az elegánsan öltözött férfi mellett. A bejáratig hátralévő pár lépést megszaporázza, reszkető kézzel üti be a kódot, a lépcsőházban nekiveti a hátát a hűvös falnak. Remeg. Vár. Arra, hogy el tudja viselni önmagát.
Minden pénteken és szombaton együtt bulizik a barátokkal, ebből nem enged. Egy biztos pont az életemben, mondja kacagva, ha dicsérik, milyen szerencsés, hogy évtizedek óta kitartanak egymás mellett. Pedig már csak én vagyok ugyanaz, motyogja a lépcsőn fölfelé. Becsukja maga mögött a tetőtéri lakás ajtaját, lerúgja a futócipőt, sajgó talpait kicsit pihenteti a vastag szőttesen, füstölőt gyújt, átmegy a szobán, ki a nyitott üvegajtón, rákönyököl a terasz korlátjára. Amikor meghallotta, hogy épül a társasház, az elsők között érdeklődött. „Biztos, hogy kis garzont szeretne?” – az ingatlanosnak a homlokáig szaladt a szemöldöke. Jelentősen magasabb elvárásokat, saját magának pedig nagyobb jutalékot nézett ki az elegáns nőből. Lezuhanyozik, a hajmosással most nem bajlódik, csak a szűk baráti kör lesz ott a grillbárban. Leül a bársonypuffra, kisminkeli magát. Gyorsan dolgozik, rutinnal. Tudja, a tusnak pontosan merre kell kanyarodni, hogy a szeme az ifjúság illúzióját keltse. Az ajka egykor vonzó ívét kontúrceruza és gondosan megválasztott rúzs idézi. Nem sokat gondolkodik az öltözködésen, farmernadrág, laza blúz, vászon tornacipő. Kiveszi a gumit a copfjából, ujjaival átrendezgeti a fürtjeit. Néha még ma is meglepődik, ha meglátja önmagát. Az utolsó pár évben gyűlölte a fekete haját, az első ősz szálakat kitépkedte. Később már nem győzte, ettől kezdve árnyalatok mesterien kikevert elegye hozta vissza a színt, ami miatt a középiskolában Indián Lánynak becézték. Aztán már ez sem segített. Undort érzett, amikor alig egy héttel a fodrász művészi munkája után pár milliméteres hófehér lenövés igyekezett elárulni a titkát. „Akkor csaljunk látványosan” – határozott.
– Anyááááám, ez igeeeeen! – visították a barátnői, amikor szőkére festett, levágatott hajjal toppant be.
– Új pasi? – kacsintottak kacarászva.
Rita velük nevetett, lazán rázta új, hullámos fürtjeit, fürdött a dicsérő szavakban, lábujjhegyen állva még hosszabbnak tűnt a karcsú lába, forgott, mint egy modell a kifutón. „Hiszen nekem minden jól áll” – néz most a jól begyakorolt mosollyal a teljes alakos tükörbe.
A középiskola utolsó évét kezdték. „Társastánc tanfolyam kezdőknek.” A plakáton ennél nem is volt sokkal több információ. Attól kezdve minden szerdán és pénteken a keringő, a tangó varázsában élt. A fiatal tánctanár a tökéletes, nyúlánk testével, a hibátlan izmaival, a széles állkapcsával, gyönyörűen formált ajkával, lófarokba fogott szőkés hajával elérhetetlennek tűnt. Attila mintha szándékosan átnézett volna rajta. A lány az órákon előre tolakodott, de hiába nyújtotta a kezét, ha a férfi önként jelentkezőt kért, az felé sem pillantott. Azt hitte, álmodik, amikor az egyik órán odalépett hozzá. „Finoman fogjuk a hölgyek kezét, nem ér a törzs a törzshöz” – a többiekhez beszélt, csak rájuk nézett, nekik magyarázott. „Segítesz bepakolni a kocsimba a lejátszót?” – kérdezte foglalkozás végén váratlanul a lánytól. Attól a naptól fogva órák után őrült, mámoros estéket töltöttek a férfi kis albérleti lakásában. Néha kibuszoztak kettesben a hegyekbe, rótták a kilométereket az ezerszínű, majd havas erdőben, kiültek egy padra a befagyott tónál, lángost ettek, elkortyoltak egy palack bort. Attila olykor magával cipelte a táncórákon is használt magnót, és együtt énekelték Dave Gahannel, hogy Enjoy the silence.
Az egyik foglalkozásra új tanár érkezett. Attiláról az első hír egy Seattle-ből küldött képeslap volt. Azt írta, hogy reméli, a lány boldog lesz, és vigyázzon magára Magyarországon. Évekbe telt, mire Rita orrából elillant a férfi dezodorjának az illata. Mire végre nem tört rá a sírás, ha a villamoson megérezte valakin a fekete Rexonát.
Rita egy éjszakán egy szőke kisfiúról álmodott. Sosem tudta meg, hogy valóban fiú volt-e. A ballagás előtti kedden a megyei kórház egyik kisműtőjében kiszakíttatta magából.
Az egyetem után a nyakába vette Európát. Neve lett a szakmában, egyre jobb ajánlatokat kapott. A müncheni szállodába Frankfurtból hívták át. Alig telt el pár nap, már tudta, hogy a városból az Isar lesz a kedvenc helye a hídjaival, a part menti sétányaival. Egy állatmenhelyről örökbe fogadott egy apró kutyát, együtt rótták az esti kilométereket. Az örökké dühös kis jószág egyszer egy óvatlan pillanatban oldalra kapott, és nagy darabot kitépett a mellettük éppen elhaladó férfi nadrágjából. Rita szégyenkezett, Farid szívből felnevetett. Egy óra múlva egy sörkertben együtt hahotáztak a képtelen helyzeten. Három nap múlva Farid egy kis bőrönddel Ritához költözött. Zabolátlan szabadságot érzett Farid mellett, aki a tenyerén hordozta, virággal várta munka után, hétvégén pedig hazája kulináris csodáival kápráztatta el Ritát. A lakás lassan átalakult, keleti szőttesek kerültek a falakra, a helyiségekben narancsvirág illata terjengett, és ők ebben a varázslatokkal teli mesevilágban indultak éjjelente vad, száguldó utazásokra.
– Mindig emlékezni fogok rád – Farid hosszan visszanézett az ajtóból. Most hatalmas bőrönd volt nála, sok ajándékot vitt haza Marokkóba a feleségének és a fiainak. A családjáról csak az összepakolás előtti napon beszélt. Azon a napon, amikor Rita meg arról akart beszámolni, hogy éjjel egy kislányról álmodott, aki Faridra hasonlít, hullámos, éjsötét hajú, olajos bőrű. Felvette a kabátját, lesétált a folyóhoz, nézte a hídról a hömpölygő Isart, és elfogta a rettegés. Három hét múlva otthon volt, és pár nap múlva úgy, mint sok éve, hanyatt fekve, szétvetett lábakkal várt ugyanabban a kórházban, egy másik műtőben.
Kislány volt, amikor beleszeretett egy ódon, romos épületbe. A hegy lábánál, egy szűk, kanyargós kis utca legrégibb épülete volt. „Mint egy kastély!” – ámult, ahányszor a szüleivel elsétáltak előtte. A málló vakolat, a betört ablaktáblák, a hiányos stukkók ellenére is méltóságot sugárzott. Kilenc éve lett az övé. Két évvel később fölkerült a homlokzatra a kovácsoltvas betűkkel rajzolt Hotel Ezeregy Éjszaka felirat. Esténként kiül a lakása teraszára, tölti magának a rozé fröccsöket és órákon át csak nézi az épület kontúrjait, meg a hátsó kertjét. Két utca választja el a szállodától. Időnkét egy-egy szobában fel-, majd lekapcsolódik a lámpa. Egyszer számolni kezdte, hány felvillanást lát. A kerti mozgásérzékelőket is beleszámolta, de így sem jutott el kétszázig sem. „Szóval legalább öt estén át kellene itt ülnöm, hogy ezeregyig jussak.” Öt nap. A vendégek jó része ennyi idő alatt kijelentkezik, újak jönnek helyettük. Vacsoráznak, szeretkeznek, telefonálnak, sétálnak, összevesznek, kibékülnek. Minden változik, gondolja, mint egy folyó.
Rita lakásában csak két fotó van. Mindkettő jókorára nagyítva, pompás ezüst keretben. Az egyik fekete-fehér, szemcsés felvétel, fiatal férfi és nő ül egy padon egy tónál. A lány éppen lehunyt szemmel csókot ad a férfi arcára, a sapkáját hó fedi, lábuk előtt egy félig kiürült borospalack kissé megbillen az arasznyi hóban. A másik fotó színes, a vaku fényében sűrűn hulló esőcseppek gyémántjai rajzolódnak ki ezerszám. Sötét hajú, ragyogó mosolyú férfi von magához egy nőt, aki nevetve az arca elé kapja a kezét, egy híd kőkorlátjának támaszkodnak, a háttérben egy éjszakai város fényei csillannak. Ha a barátai kérdezik, azt mondja, nem tudja, kiket ábrázol, csak megtetszettek neki a képek egy műkereskedésben.
A gyermekeit öleli magához szorosan. Mostanában minden éjjel ugyanezt álmodja. A hónapok, amikor a világra kellett volna jönniük, az elméjébe égtek. Álmaiban elteltek fölöttük a földi évek. A fia harmincöt éves, akit pedig lánynak érzett, tíz. A meglett férfi a vállára hajtja a fejét, a kislány a mellkasához szorítja bársony kis arcát. Hibátlanra manikűrözött kezével simogatja őket, belecirógat a hajukba. A kislányé éjsötét, fényes, hullámos, a férfié durva, szalmaszínű. Csak néznek szótlanul, mosolyognak.
Rita nyitott ablaknál alszik, szereti, ha beáramlanak a nyár illatai. Ezeken az éjszakákon a párnába fúrja az arcát, hogy a szomszédok meg ne hallják az artikulátlan zokogását.