Tavasz volt, téged csak egy pillanatra láttalak.
A fecskéket figyeltem, mögöttük az új nyarat.
S, hogy közben mi volt,
Talán, a gólyák tudják a villanypózna tetején,
Hogy szerelmes lettem, utólag értesültem én.
Először, tényleg nem gondoltam rád többé.
Azután nem érdekelt más, sem íratlan törvény,
Sem az univerzum.
S a megírt sorsban mindenkinél jobban hittem,
Te léteztél csak. Te, és veled együtt minden.
Megváltozott. A sors, a világ, az évszakok,
Végtelen éjszakákba fordultak a nappalok.
Az éjjel, a nappal,
Végül te kergettél az őrületbe teljesen,
A mindennél is jóval többé váltál, kedvesem.
Ereimben áradó alkohol, bénító drogom,
Hamisan fénylő, részegítő esthajnal csillagom…
Hát legyen itt vége.
Inkább a hiányod öljön meg, mint te magad,
Tudod, ha nem vagy, képzeletben mindent szabad.
Ott gondolhatlak az isten elkapott lábának,
Csodának, mágiának, magának a sátánnak.
Én írom a sorsot.
Úgyhogy nem akarok többé hallani felőled,
Én te lettem, te a minden. Elég volt belőled.
Ennyi. Azt hittem, mire jön a tél, odaígérhetem
Az emléked a vastag, nehéz hófellegeknek.
Aztán, csak álltam ott.
Mikor már úgy volt, az ősz visz jó messzire mindent,
A sors nevetett. A nyár ment, és itt felejtett téged.
Kaposvár, 2019. december 14.