A nagy hamisítók átka, hogy egy bizonyos idő elteltével művésznek kezdik hinni önmagukat, és mint a legtöbb művész, elismerésre vágyakoznak. Ez érthető okokból nem egészséges egy olyan szakmában, ahol állandóan mások arca, mások neve, és mások gondolatainak ecsetvonásai mögé szokás rejtőzni – mintha valaki feltartott kézzel, büszkén mosolyogva felkiáltana bújócska közben: “Nézzétek csak, milyen fantasztikus rejtekhelyet találtam! Itt aztán sosem bukkantok rám!”
Hubertnek, a szélhámosnak, mikor a festészet – és elismerés – iránti vágya feltámadt, semmi szüksége nem volt efféle hetvenkedő gesztusokra. Szeretett Veritas Galériája, ahol kimondottan hamisított festményeket árult eladásra, abban az időben nagyon jól ment – még egy alkalmazottat is megengedhetett magának, a félelmetes és igen kompetens Albatroszt, a behajtót, ő biztosította az üzleti sikereket azzal, hogy egyszerűen megfenyegette ezen történet Íróját: ha a galéria nem sikeres, baj lesz. Hubert tehát nem volt rászorulva semmire. Minden páratlan hónapban aukciót szerveztek a hamis festmények galériájában, és a kereslet egyre nőtt a közönség által csak “valódi hazugságoknak” nevezett műtárgyak iránt.
Néhány nappal azelőtt, hogy a festészet iránti sóvárgás alakot öltött volna Hubert elméjében, egy pesti egyetem bölcsészkarán kétnapos konferenciát szerveztek Episztemológia témában. A szervezők célja – kimondatlanul, mégis nyilvánvalóan a Veritasra utalva – a művészi igazság és hamisság összegabalyodása volt. Ritkán történt meg, hogy a Tudományokon legalább félujjnyi vastag port preferáló pesti egyetemek beengedték a kortárs valóságot falaik közé – az előadó úgy megtelt, hogy a szomszédos tantermekből kellett székeket áthordani. A hallgatóság feje felett, az este lassan megsárguló levegőjében, a következő kérdések lebegtek: “Ha egy hamisítványról mindenki tudja, hogy hamis, úgy megszűnik hamisítvány lenni és önálló műalkotássá válik?” Vagy: “Lehet-e egyáltalán hamisítványnak nevezni a galériában eladott festményt, ha a festészet maga is hamisítja a valóságot? Nem hamisítvány végeredményben mindegyik festmény?” A konferencia legvégén – ahogy az már az ilyen konferenciákon történni szokott – egy nagyokos végül csak feltette a kérdést: “Mégis, mit jelent a hamisság? És mit jelent” – Krisztusom, hát még mindig itt tartunk – “az igazság?”
(Röntgenszemű szerk. megj.: Ez a nagyokos, aki enyhén raccsolva, elváltoztatott hangon követelte az igazság definícióját, természetesen Hubert volt. Gondosan összegyűrt barna zakóban és a hozzá lehető legkevésbé illő, violakék nyakkendőben jelent meg, orra alá tömött harcsabajszot ragasztott, és mellé folytonosan hunyorgott, mint aki elvesztette a szemüvegét. Egy alkalommal eljátszotta, hogy elalszik a székén előadás alatt, aztán “fölriadt”, és a körülötte ülőkkel mit sem törődve, nyugodt természetességgel belefújta orrát a violakék nyakkendőbe. Ezt követően egyenként végigtörülgette orrlyukait, és egy meghitt, finoman placcsanó hang kíséretében visszaragasztotta a nyakkendőt az ingére. A hallgatóság megbabonázva figyelte.)
Mikor ezek a fáradt, öreg kérdések elhangzottak, a közönség és az előadók már a fél, vagy talán egészen hivatalos állófogadást várták, a sajtos pogácsát és a tonhalas katonákat tartárral, meg a szégyentelenül felvizezett pezsgőt. Egy meghívott riporter – véletlen egybeesés csupán, hogy fiatalkorában nem kapott állást a bölcsészkaron – kajánul jegyezte fel egy még meg sem írt tudósítás zárómondatát: “A Veritas Galéria apropóján megtartott kétnapos Episztemológia konferencia résztvevői abban feltétlen egyetértettek, hogy továbbra is borban az igazság.”
Ugyan nagyszerű szórakozás volt a hamisság természetén töprengő filozófusok közt inkognitóban parádézni, Hubertnek rá kellett jönnie, hogy valójában kevéssé érdeklik az absztrakt kérdések. A vásárlókra volt kíváncsi, és még mielőtt félreértés történne: ez nem afféle henteskíváncsiság volt, amivel az eladók szokták méregetni a kedves vevőből kikanyarítható eleven hús mennyiségét. Hubert az emberre volt kíváncsi, aki a képet megveszi. Mert miért is venne bárki hamis festményt, ha tudja hogy hamis? És az emberek, Hubert legalábbis így látta, változatos, ugyanakkor csoportosítható okokból vásároltak hamisítványokat. Valaki ironikus, rejtett üzenetet tartalmazó ajándéknak szánta, ahogy “Legjobb Férj” és “Legjobb Anyós” kávésbögréket is szokás egymásnak adni, mások befektetésből vásároltak, úgy spekulálva, hogy az elhíresült hamisító neve egyszer még megdobja a festmény árát, akadt aki felvágásból szerzett be hamis festményt – ebből a legrosszabb fajta sznob barátainak és beosztottjainak mutogatta a képet, mellé homályos politikai elemzésekbe bocsátkozott – és megfordult a galériában egy-két vendég, aki Hubert megérzése szerint azon egyszerű okból vásárolt képet, mert, nos, az megtetszett neki – ez utóbbi volt a legritkább és a legizgalmasabb tranzakció, és egészen addig az is maradt, míg egy reggelen a Vak Ember át nem lépte a Veritas Galéria küszöbét, fehér botjával tűnődve kopogtatva, mint a cimbalom húrjait, a derűsen recsegő parkettát. A hazugság és a megtévesztés cinikus munkaeszközök: módszeresen kigyomlálják művelőjükből az olyan, meglepetéshez szükséges érzelmeket, mint például a bizalom. Mégis, amint a Vak Ember átlépte a küszöböt, Hubert évek óta először tömény meglepetést élt át – úgy csapott le rá, mint egy hóvihar Augusztusban.
– Arra szeretném kérni: fesse meg az önarcképem – adta elő a Vak Ember a kérését, miután bemutatkozott. Hubert annyira el volt foglalva a bemutatkozás mikéntjével – “Hogyan kell egy vak emberrel kezet fogni? Hogy is hívnak engem?” – hogy nem figyelt, nem jegyezte meg a Vak Ember nevét. Ez gyakran előfordult vele. A neveknek – hacsak nem híres nevek voltak – a hamisító munkájában nem jelentősége, hanem lejárati dátuma volt. A Vak Ember ballonkabátot és fekete szemüveget viselt, arca, talán a szemüveg miatt, szinte ünnepélyesnek tűnt. Hubert eltöprengett: vajon nem kellene Teiresziásznak szólítani? A Parlament környékén, ahol a Veritas Galéria várta a vevőket, mindössze egyetlen vakot ismert: a pesti metró alvilágát őrző Teiresziasz-szobrot, a mozgólépcsővel szemben. Hubert sajnálta Teiresziászt, mert a botját udvariatlan egyének éjszakánként állandóan kilopdosták a kezéből.
Név ide vagy oda, Hubert azonnal felismerte: izgatja a lehetőség, hogy egy vak ember portrét akar készíttetni önmagáról. Volt ebben valami csiklandóan izgalmas. Miért pont festményt, ráadásul önarcképet? Azt ugyanúgy nem fogja tudni érzékelni, mint a fotót, radarképet vagy röntgent. Miért csináltat magáról olyan másolatot, amit soha nem lesz képes felfogni? Mi a különbség aközött, hogy valaki nem látja a tulajdon önarcképét és aközött, hogy az arcát amúgy mindenki láthatja, csak ő nem? Nos, az arckép elrejthető. Vagy esetleg, jutott eszébe Hubertnek, meg lehet semmisíteni. A Vak Ember így életében először hatalmat nyerne afölött, hogy ki láthatja az arcát, és ki nem. Az időzítés, a Vak Ember betoppanása dramaturgiailag is tökéletes volt, hiszen pont egybeesett a festészet iránti vágyának felélénkülésével. Az igazat megvallva, túlságosan is jókor jött.
– Az ajánlat nagyon megtisztelő – válaszolta Hubert nyájasan Teiresziasznak. – Nem haragszik, de gyorsan megkérdezném az asszisztensemtől, hogy belefér-e az időnkbe. Addig is… – “…nyugodtan nézzen körbe!” – akarta volna javasolni, de megakadt. A félbehagyott ajánlat olyan megalázón lógott a levegőbe, akár a körfolyosók korlátjára teregetett szennyes.
Teiresziász meghajtotta a fejét, és annyit mondott: – Kérem.
Az Albatrosz a csomagoló helyiségben kávézott, a galéria egyik hátsó szobájában, a pult mögött. Előtte újság és cigaretta, az újság borítóján holdsarló-alakú kávéfolt. Fel se nézett, mikor Hubert berontott.
– Van itt valaki, egy vak ember… Portrét akar készíttetni magáról. Aggódom – hadarta.
– Ugyan főnök, miért? – kérdezte az Albatrosz.
– Minden túl jól alakul. Ez általában, hogyismondjam, tehát dramaturgiailag… Hiszen érti, előrejelzése szokott lenni annak, hogy a dolgok nemsokára, nos, nem fognak jól alakulni – magyarázta és zavartan felnevetett, mire az Albatrosz végre felnézett az újságból. Nem fordult Hubert felé, hanem a fal egy fehéren hagyott szelvényét kezdte tanulmányozni, olyasformán, mintha ott is valami rövidhírt olvasna.
– Nem fog ártani. Nem meri megtenni – szólalt meg vagy fél perc elteltével.
– Maga az Író új kedvence, ráadásul – itt elmosolyodott – tudja, hogy ellenkező esetben velem kell számolnia.
– Nos, ez megnyugtató – fújta ki magát Hubert, és mielőtt visszatért volna a kiállítóhelyiségbe, hogy elfogadja Teiresziász ajánlatát, gyorsan hozzátette: – Köszönöm, kedves Albatrosz.
Az Albatrosz újra az újság felé fordult, de azért még odavetette, foghegyről:
– Hálás vevő lesz: bármilyennek lefestheti, ő nem fog tudni róla.
Hubert megállt az ajtóban, és elgondolkodott a lehetőségen, jobban mondva, a lehetőségeken:
– Úgy érti, fessek az arcából fagombányi pöfeteget, rajta lila kakastaréjjal, az orra alá meg kackiás bajuszt? – kérdezte. – Biztos maga is művelt ilyet kedves Albatrosz: diákkorunkban filccel kikarikíroztuk II. Ramszesz, meg az isteni Augustus arcképét a tankönyvben. Ilyesmire gondol?
Az Albatrosz – ilyesmi ritkán történt meg – finoman elmosolyodott.
– Maga mondta főnök, nem én. Akár így, akár úgy, a vásznon bármi szerepelhet.
Hubert kirohant a kiállítótérbe, és lelkesen kezet rázott Teiresziásszal. Magában folyton ezt ismételgette, szinte alig hallott tőle: “A vásznon bármi szerepelhet.” Teiresziasz persze nem láthatta, de Hubert pont úgy vigyorgott, mint akinek a tündér keresztanyja épp most teljesítette a leghőbb kívánságát.