Az igazgatónő, aki piros autóval járt az iskolába, mindig háromnegyed nyolcra érkezett. Sovány és magas és nagyon éles volt a hangja, amikor tavaly ilyenkor azt mondta Rosa mamának, csak nem képzeli, hogy ezt az ágrólszakadt gyereket – engem – felvesz az ő elegáns iskolájába.
Rosa mama, akinek a nagy, kövér testébe bújni éppen olyan, mintha egy puha cipó meleg belébe szagolna az ember, na jó, annál azért büdösebb, állandóan aggodalmaskodik a jövőm miatt, főleg, hogy készül meghalni és ezt a tényt már Katz doktor sem cáfolja.
Momo, te többet érdemelsz ennél az életnél, mondogatja Rosa mama, mert azóta sem bírta megemészteni, hogy visszautasított a karót nyelt igazgatónő, ráadásul a külvárosiba se kellettem, hiába magyarázta nekik, hogy csak hatéves vagyok, ők ránézésre tizenegynek tippeltek.
Rosa mama egyik tiszta pillanatában elhívta Hamil urat megbeszélni a továbbtanulásomat, Hamil úr pedig elhozta az unokáját, Abdult, aki hivatalosan kifutófiú, nem hivatalosan hekker, de erről nem szabad beszélni senkinek.
Hamil úr és Abdul és Rosa mama arra jutottak – engem meg se kérdezve –, hogy egy másik országban kell tanulnom, Bukarestben vagy Budapesten, nem jegyeztem meg, a lényeg az, hogy arra az iskolai felvételire csak egy portfóliót kell összeállítani és ennyi. Kéttannyelvű gimnáziumba fogok járni, ami remélem, inkább Bukarestben van, mert románul könnyebb lenne megtanulni, mint magyarul, legalábbis Abdul szerint. Bár Rosa mama azt mondja, hogy a táborban, ahol lakott, a magyar szállítmány igazán fájin népekből állt, volt, aki még könyvet is hozott magával és volt olyan, aki verset is tudott szavalni és majdnem biztos benne, hogy Victor Hugót ők is olvasták, nemcsak Hamil úr, ezért jó lesz nekem Budapest is és a Ligeti gimnázium is, ami valami parkféle, legalábbis Abdul az anyjától így tudja, akiről viszont mi tudjuk, hogy régen ménage à troist-t is vállalt, de azóta férjhez ment, pedig akkor Abdul már jócskán a nyakán volt.
A regisztrációs lap kitöltése és az adatkezelés aláírása nem okozott nagyobb akadályt, Rosa mama szépen alákanyarította a nevét, majd alá a számot is az alkarjáról, egyszerre kiáltottunk fel, hogy azt nem kell odaírni, ezért a fele lemaradt, de aztán Rosa mama akkurátusan mégis odamásolta, mert mi van, ha appel is lesz abban az iskolában.
A szülői motivációs levelet viszont nehezen hoztuk össze, mert mit írhatna magáról egy holokauszt túlélő zsidó asszony, aki prostitúcióból kereste a kenyerét és most a kurvák nemkívánt kölykeire vigyáz pénzért, szóval itt-ott kozmetikáztunk egy kicsit.
Fényképet is kérnek, amin jól látható anya, apa, testvérek, de ugye én kinézetre is kiköpött arab vagyok, anyámat apám megölte, vagy valami hasonló, sose mondták meg, mi történt egészen pontosan, ráadásul apám se fotogén, különben is bedugták egy bolondokházába. De azt mondják, csöppet se aggódjak, van elég jó kiállású család Párizsban, majd az ő fotójukat adjuk be, jó lesz az nekik, mert az ilyen helyeken adnak a látszatra, sőt, csak a látszat számít, az őszinteség csupa hátránnyal jár.
Szülői jellemzés a gyermekről a következő feladat. Rosa mama, akinek az agyából mostanában úgy esnek ki a régi emlékek, mint az utcán a béna koldus koszos kezéből az aprópénz, meglepően élénken idézte fel az okosságaimat, egészen kiskoromtól kezdve, és azt is beleíratta, hogy milyen segítőkész vagyok és igazi támasz, és Hamil úr is értékelte, hogy milyen jól haladok a muszlim, az arab és a francia irodalom elsajátításával és rendesen járok a nagymecsetbe is. Egyhangúan nem kozmetikáztuk ezt a részt, nem is engedtem volna, mert soha életemben nem kaptam ennyi dicséretet egy nap alatt, naná, hogy nem hagyok hozzányúlni. Azt viszont nem írtuk be, hogy majdnem strici lettem és csak a Rosa mama kifejezett kérésére hagytam fel a kerítéssel.
Beadtuk a kedvenc rajzomat is, amit a kövér Rosa mamáról készítettem, miután kitöröltette velem a fenekét és amire Hamil úr most ruhát festett, és így felöltöztetve akár az anyám is lehetett volna például, mármint amielőtt soványra itta-dohányozta magát és persze mielőtt meghalt volna, azelőtt.
Kiemelkedő sporttevékenységnek beírtuk, hogy gyorsan tudok futni, ha kergetnek, főleg lopás után, majd a lopást kihúztuk, és focira módosítottuk.
Eléggé elfáradtunk ettől a sok szépítgetéstől, ezért szabadon választott dokumentumként a szomszéd kávézó étlapját csatoltuk, mert az valós, rövid videófilm a gyermekről témában pedig Macron választási videóját. Nem lehet mindig hazudni és különben is, mindenki tudja, hogy minél több valós elemet keverünk a hazugságba, az annál hihetőbbé válik, mint a tokány, amibe ha néhány húscafatot beleteszel, akár azt is hiheted, hogy boeuf à la bourguignon-t lakmározol.
Kicsit aggódom, hogy felvesznek-e egy arabot abba az iskolába, de mindenki azt mondja, hogy nem reménytelen, hiszen nem vagyok buzi, a többi pedig nem számít, hát nem látom, hogy a portfólión kívül mást nem is kérnek? Mások is hazudnak, kérdeztem Hamil urat, aki kicsit ingatta a fejét, aztán „mosolyogva magyarázta, hogy semmi se fehér vagy fekete, és hogy ami fehér, az gyakran fekete, csak titkolja, és a fekete meg néha fehér, csak átverték.”
Remélem, hogy a budapesti (vagy bukaresti) igazgatónő is éppen ilyen karót nyelt és piros autós, mint ez a párizsi és alig várom látni az arcát, amikor rádöbben arra, hogy véletlenül felvett egy hétévesnek kozmetikázott tizenegy éves arab gyereket, zsidó, muszlim, kurva és strici családdal a nyakán, akinek ráadásul már szőrösödik a töke is, de ezt még senki se tudja, csak én. Ja, és nem hazudtam mindenben, mert tényleg nem vagyok buzi!
Émile Ajar: Előttem az élet nyomán
(Fotó: Parlando Hangoskönyv)