Még egyszer alaposan átsatírozta szemöldökvonalát. Azután elégedetten szemlélte képmását a fürdőszobatükörben.
– Szoborszerű szépség – mormogta maga elé. Gúnyosan felkacagott. Képtelen volt nem újra és újra megvetést érezni az emberek iránt, ha arra gondolt, mit találnak szépnek.
Fél kézzel igazított egyet makulátlan, ébenfekete kontyán, közben tovább szemlélte magát.
Vastag, terjedelmes száj. Széltében-hosszában méretes orr. Dús haj. És persze a frissen rajzolt, baljósan ívelt szemöldök. Ismerős arc. Túl ismerős.
– Olyan vagyok, mint az apám – közölte szárazon tükörképével. Az ridegen nézett vissza rá. A tükör törött volt, nem telt a javításra.
Némely hiánnyal együtt kell élni.
Hangos csörömpölés zaja szakította ki gondolataiból. A konyhából jöhetett. Ez most vagy a macska volt, vagy a gyerek sunnyog megint valamit, gondolta. A macska éhes, tudta jól – éhesek voltak ők mind. De a gyerek… azt valami éktelenül rossz vér hajtja. Több kárt csinál, mint hasznot. Mivel érdemelte ezt ő ki? Hát nem szenvedett már éppen eleget?!
A nappali kakukkos órája elütötte a hetet. Ideje indulni. Kifelé menet benéz azért majd még a konyhába.
Csak azt nem tudta eldönteni, melyiket büntetné meg szívesebben: a kölyköt, vagy a macskát.
***
– Maga egy angyal, Kedvesem! – hálálkodott az idős hölgy újra és újra, miközben kitessékelte. Mikor végre sikerült, az ajtónak támasztotta hátát és hatalmasat sóhajtott.
– Ritka egy bolondokháza volt ma, nem igaz? – kérdezte kolléganője, Ica. Az asztalnál ült és üres vényeket pecsételt le a másnapi rendelésre. – Pláne így, hogy a főorvos úr is korábban ment el, és ránk bízta az összes papírmunkát!
– Igen – válaszolta neki automatikusan.
– Mondhatom, nagyon kimerültem, Rózsikám – sóhajtotta Ica. – Nagyon kimerültem. Nem tudom, meddig bírom még – azzal fél szemmel kolléganőjére sandított.
Az emberek már csak ilyenek, gondolta. Mindig akarnak valamit. Szerencsére megtanulta, mikor mit illik mondani. Olyan volt, mint a Pavlov kutyája. Kapcsolatokra idomítva.
Mosolyt erőltetett arcára és ellépett az ajtótól.
– Icukám, zseniális voltál ma. Zseniális – mondta.
Az asszony belepirult a dicséretbe.
– Ugyan, kérlek, ugyan.
– Bizony, Icukám. Te vagy a rendelés lelke. A főorvos úr jobbkeze – folytatta automatikusan. Gondolkodni se kellett.
– Drága Rózsikám – rebegte Ica és futva megtörölte szemét egy vászon zsebkendővel. – De hát te vagy itt az igazi nővér. Nélküled nem lenne rendelés! – csodálattal nézett fel a másikra.
– Ugyan – legyintett az flegmán. Unta ezt a beszélgetést. Az egészet unta.
– Csodásan bánsz a betegekkel. Te mindenkivel törődsz! – Ica szava elakadt. Hangosan a zsebkendőbe fújta orrát.
Csak nézte a szipogó nőt, és érezte, hogy kezd felfordulni a gyomra.
– Már ennyi az idő? – kiáltott fel. A táskájához rohant és látványosan szedelőzködni kezdett. – Várnak a fiam iskolájában. Ugye nem gond, ha neked kell bezárnod, drága Icukám? – kérdezte. Igazából nem várt választ.
– Ó, hát… akkor menj csak – legyintett a nő a zsebkendős kezével bizonytalanul. – Biztos valami újabb tanulmányi verseny, nem igaz? – a másik nem felelt. – Menj csak, Rózsikám. Nem is tudom, hogy csinálod – tette hozzá némi irigységgel. – Se szüleid, se férjed, teljesen egyedül neveled azt a fiút, és mégis, micsoda jó tanuló!
– A családom jó eszét örökölte – vetette oda nagyképűen. A gyerek tényleg egész jól teljesített. A másiknak csak két buta lánya volt.
Vette a ballonkabátját, táskáját és indult az ajtó felé. Kolléganője láthatóan még készült valamit mondani.
– Rózsikám – kezdte félénken –, arra gondoltam, esetleg holnap elmehetnék én korábban, hogy…
– Rohannom kell, Icukám! – szakította félbe a másik ellentmondást nem tűrően. – Ne maradj sokáig! Csók-csók! – integetett és sietve kilépett az ajtón.
Vissza se nézett.
***
Amikor hazaért a fia iskolájából, néma csend honolt a lakásban.
A táskát letette az ajtóban, a fogasra akasztotta a kabátot. A gyereké nem volt ott.
Bement a konyhába, a fürdőbe, majd a szobába. A gyerek nem volt sehol. Érezte, ahogy a vér a dühtől az arcába tódul.
– Ha az a büdös kölyke megint csavarog valahol… – mormolta maga elé mérgesen.
Sarkon fordult és a konyhaajtón át kiment a közös udvarra, egészen a hátsó kertig.
Ott volt a gyerek. A macskával játszott.
Édesanyja láttára felderült az arca.
– Mama, mama! – rikkantotta lelkesen. – Képzeld, megtanítottam egy trükköt a Cirminek. Megnézed?
A nő lassan közelebb lépett és lopva körülnézett. Egyedül voltak. A pulzusa az egekbe szökött. Mint egy vadállat kerítette be prédáját.
– A Cirmi… – kezdte újra a gyerek, de a pofon beléfojtotta a szót.
– Te büdös kölyke! – sziszegte a nő fogai között. – Bemegyek az iskolába, és mi fogad? Igazgatói intő, mi? Békát boncolsz az udvaron? Én meg a munkahelyemen mindenkinek azt mondom, hogy milyen okos gyerekem van? Szégyent hozol rám? Mi?! – és minden egyes kérdést egy-egy újabb ütéssel nyomatékosított.
A macska villámgyorsan eliszkolt. A gyerek sírva fakadt.
– De hát már halott volt a bé-hé-ka! – zokogta. – Mi csak fe-hel-nyitottuk! Hogy ho-hogy működik belül! Ah-nya!
– Feleselsz? Hogy mersz visszabeszélni nekem, te kis szemét? – köpte dühösen a gyerek felé. Fúriaként járatta körbe tekintetét az udvaron.
Azután felkapott egy közelben heverő faágat.
***
Kipattintotta az üveg tetejét, és az arcszeszt a tenyerébe locsolta. Körkörös, határozott mozdulatokkal dörzsölte bőrébe a folyadékot. Közben fél szemmel a tükörből visszatekintő, jóképű férfi arcmását csodálta.
Csak ezen a mai randevún lenne már túl.
A lány még csak nem is olyan szép, mint a többi. Nem is különösebben jó az ágyban. De odaadó, gondoskodó. Szolgálatkész.
Jó feleség-alapanyag.
Csak az a tegnapi dolog…
– Ne haragudj, de ma a barátnőimmel találkozom – mondta neki. – Kérlek, ne gyere elém – ismételte. És azzal lerázta. Őt! Egy ilyen szürke kis senki, egy unalmas nebáncsvirág.
Szemét ribanc.
Érezte, ahogy a feszültségtől megremeg a gyomra. A vér az agyába szállt, homlokán kidülledtek az erek. Egyszerre rémítően hatott rá a tükörben látott arc.
Ezt nem mutathatja a lánynak. Újra széppé kell válni. A szépség: hatalom.
Lassan, fokozatosan, lenyugtatta magát. Pillanatokon belül újra vonzó férfivá vált.
Markáns arcélek. Hosszú, széles orr. Vastag ajkak. Baljósan ívelt, sötét szemöldök. Mintha valahol, korábban látta volna már önmagát.
A felismeréstől görcsbe rándult a gyomra. Megvetőn horkant fel.
– Úgy nézek ki, mint az anyám.
(Ismael Sanchez fotója a Pexels oldaláról)