novella

Csajkovszky Krisztina: Kólásdobozban

– Zúgolódj ott, te mocsok! – mondja, ahogy behúzza a cipzárt. Az apjára gondol, aki néhány órával ezelőtt, a csehszlovákiai kiküldetésből hazaérve adta neki a nyugati ereklyét: Mostantól szebb lesz a világ!

Klára negyvenhat évesen életében először látja az apja sírját. Sosem járt még itt, pedig a parcella számát húsz évvel ezelőtt véste fel fekete noteszébe. És most, a borostyán rejtette sír fölött nem érez semmit. Üres, mint a szénsav nélküli kólásdoboz, kukába hajítás előtt.

Ébenfekete frizurájában egyetlen ősz hajszál árulkodik az évekről. Könnyedén hajolt le apja sírjához, hogy mindkét kezét a vad borostyántengerbe merítse. A nedves szárak és gabalyodó gyökerek között tenyerével keresi a sírkövet. A sűrű, méregzöld levelek között megbúvó csigákon és a nedvességtől részegült gilisztákon túl mást nem talált. Se márványt, se mészkövet, se sziklát. Ki tudja, mivel fedhették be a földhantot. A borostyán Klára gondolatai között még szorosabbra zár.

Kilép a Farkasréti temető kijáratán, és a kék túrazsák mélyéről óvatosan elővesz egy dobozos kólát. Hallja, ahogy a falnak ütköznek a buborékok, és az óvatos szisszenésre kicsap a szénsav a májusi délutánba. Ott pezseg tovább.

Klára egyenes háttal áll a Denevér utca fogságában, belekortyol a kólába. Lakk nélküli körmét belevájja a vérpiros alumíniumba, ugyanazt a rajzolatot látja maga előtt, mint negyven évvel korábban. Hányszor mart bele azóta abba a dobozba!

*

A hatéves Klára szeme sarkából látja piroslani a dobozt az ebédlőasztalon. Fókuszt vált, most már egyenesen a feliratot nézi, még így is látszódik minden pofon. Tükröződik a kólásdobozon minden ütés: a lendülő apai kéz, a roskadó anyai test. Az anya hangtalan, az apa fékevesztett, a szénsav morajló. Klára elemeli a dobozt az asztalról és az iskolatáskába teszi, a tolltartója alá.
– Zúgolódj ott, te mocsok! – mondja, ahogy behúzza a cipzárt. Az apjára gondol, aki néhány órával ezelőtt, a csehszlovákiai kiküldetésből hazaérve adta neki a nyugati ereklyét: Mostantól szebb lesz a világ!

– Nem lesz kiabálás, nem fog sírni többé anyád. Jó leszek – visszhangzik Klára fülében apja hangja, miközben az iskolai vécébe önti a kólát. Amikor végez vele, laposra tapossa a dobozt. Húgyszagú klozetpapírral áttörli, és visszadugja a tolltartó alá.

*

Kicsengetnek. Magdi néni szélnek ereszti az osztályt.

– Felföldi, te maradsz – és mutatóujjával a kislány mellkasára bök.

A gyerekek után csak hangjuk időzik még egy percet a teremben, aztán Magdi néni egy széket húz a tanári asztal elé.

– Ülj le, Felföldi!

Klára iskolatáskával a hátán leteszi magát a székre. Fogalma sincs, miért van itt. Miért nem szaladhat Vargáékkal együtt az udvarra, hogy a hársfák árnyékában fejtse le szendvicséről a vajba ragadó szalvétát.

– Felföldi, ugye tudod, hogy az iskola a második otthonod?

A kislány értetlenül néz Magdi nénire. Nem tudta.

– Ezt hogy tetszik érteni?

– Bár a családod olyan, amilyen, itt béke van. Itt mindenki jó hozzád. Ameddig te is jó vagy hozzánk.

– Nem értem. Én nem bántottam senkit.

– Még, Felföldi. Még nem. És ez maradjon is így!

A tanítónő az asztalon keresztül közelebb hajol hozzá. Halkabbra fogja:

– Felföldi, tudjuk, hogy az apád veri anyádat. És iszik. Az én osztályomba csupa tisztességes szülő fegyelmezett gyereke jár. Ez így lesz ezután is. Ha elkotyogod, hogy eljár apád keze és időnként te is kapsz néhány taslit, ki kell hívnom a gyámügyet. Nem akarhatod, hogy az első bé végignézze, ahogy elvezetnek az igazgatóiba. Felföldi, én nem árullak el! Második otthont biztosítok neked, ha befogod a szád!

Magdi néni hátratolja a székét, és köszönés nélkül kimegy. Klára a tolltartó alatt belevájja körmét a kólásdobozba.

*

Balatonakarattya, véget nem érő nyár. A hekkes előtti műanyag szék ragad az olajos panírtól. Klára tizenkilenc évesen úgy ül le vizes bikiniben, hogy egy skálás zacskót hajtogat maga alá. Az anyja gyűlöli a strandot. Maguk sem tudják, hogyan keveredtek ide. Klára a kovászos uborkához nyúl, harapás után végigfolyik a lé csuklóján.

– Apád meghalt. Egy viskóban találtak rá. Holnap lesz a temetés.

– Hülyéskedsz – gondolja Klára, és anyjára mered.

– Már két hete el kellett volna mondanom, csak nem voltál otthon. Amikor hazajöttél az edzőtáborból, olyan boldog voltál, hogy nem akartam elrontani az örömöd. Minden nap megpróbáltam. Holnap lesz a temetés, ha akarsz…

Klára nem hall semmit. A vér úgy pezseg az agyában, mintha vég nélkül ráznának benne egy felbontatlan kólásdobozt. Fellöki a fehér műanyag asztalt, aztán felkapja kék hátizsákját és papucsban futni kezd. Ki a strandról, át az úton, fel a hegyre. A fűzfavesszőket rázza a szél. A levelek Klára vállát ütik, áll a magaspart szélén, kezében a leengedett hátizsákkal és a semmibe néz.

*

Klára maga mögött hagyja a Denevér utcát, felfelé megy a hegyen. A sírhant borostyánja alatt egy ócska kólásdobozt kocogtat a szél.

(Fotó: Pierre Antona, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply Cancel reply

Exit mobile version
%%footer%%