Már nem voltam ott, már lepke voltam, szálltam a réten a színes virágok között. Mellettem ott ringtak az érett búzakalászok az enyhe szélben. Misával sétáltunk arra, mindig mondogatta, hogy olyan szőke a hajam, mint a búza, és kibontotta a kontyomat, a tincsek szálltak a szélben. Misa, drága Misa, meghaltál két éve! Elmentél szerelmem, kedvesem, és milyen jó is, hogy ezt már nem élted meg! Hidd el, nem tudtál volna megvédeni! Sokan vannak, fegyverrel.
Lepke voltam, szálltam a réten. Meztelenül feküdtem a pince fapadlóján, hárman marcangolták a mellemet, fájt nagyon, hátamban szálkák fúródtak. Ősz hajam kibomlott, széttépték kontyomat, és szétfeszítettek. Jött a következő, lábamat a fejem fölé feszítette, marcangoltak, haraptak. Annyi idősek, mint a fiaink, fiatalok, huszonévesek… milyen jó, hogy a fiaink külföldre mentek. Úgy volt, hogy jönnek haza tavasszal, de idén mások jöttek. Sikítást hallok, megismerem, így sikoltozott az iskolában, amikor megcsípte egy méh. Tanítottam a szép hosszú, göndör hajú Marját, hogy csillogott az okos, barna szeme! Könnyen tanult, okos lány, simogattam sokszor a haját. Sikoltozott, nem hagyta abba, szétfeszítették őt is, 16 éves lehetett talán. Lepke voltam, szálltam a magasban, keringőzve szélben, napsütésben, kékek, sárgák és pirosak voltak a virágok alattam. Hallottam a madarak csicsergését, búza zizegett a szélben, nyár volt, béke. Behunytam a szemem és álmodtam, közben mozgatták testemet, a hátamról a bőr lesúrlódott, ahogy a padlóhoz nyomtak. Megint jött egy, nem számoltam, hányadik, nem is voltam ott, csak a testem, én már elszálltam messze.
Könnyes szemmel riadtam fel, minden tagom fájt. Vér, izzadság, ondó keveredett rajtam, büdös voltam és meztelen. A többiek is ébredeztek, néztük egymást riadt szemmel.
– Vérzik, vérzik! – sikoltozott valaki.
Megismertem, Marja anyja volt Hosszú haja kibontva, melle sebes, harapásnyomokkal teli, szemében már az őrület fénylett. Ölében tartotta lánya fejét, Marja testéből ömlött a vér, alul, a hüvelyéből.
– Nem tudom, hányan voltak, nem tudom – Marja anyja, Clarissa csak ringatta fejét.
– Pókháló kellene, hátha azzal el lehet állítani a vérzést – szólt egy rekedt, szomorú hang a sarokból. Őt is ismerem, ott lakik nem messze tőlünk.
Felálltunk páran, és szedtük a pókhálót, testünk nehezen mozgott, sok sebet kaptunk a katonáktól. Marja édesanyja felhelyezte az összegyűrt pókhálót, de a vér csak folyt lánya testéből megállíthatatlanul. Körbeálltuk. Tízen voltunk, tíz nő, meggyalázott testtel; ketten lent a földön, anya és lánya. Marja egyetemre készült, beszélgettünk néhányszor a terveiről, de éreztem, más sorsa lesz. Akkor már tudtam, hogy ott fog elvérezni közöttünk. Mindannyian tudtuk, összekapaszkodtuk és ringtunk csendben. Egyikünk elkezdett egy dalt – siratódal volt –, és énekeltünk mindannyian, halkan. Nyílt az ajtó, csikorgott, egy katona nézett be rajta. Meztelen, meggyalázott női testek ringtak halk siratódal mellett, gyászolták a legfiatalabbat.
– Indulunk! – adta ki a parancsot. – Nem kell felöltözni, mindegy. Nem megyünk messze!
– A lányom haldoklik, nem tud járni. – Marja anyja eszelősen sikoltozott.
A katona közömbösen nézett rá.
– Hozzad magaddal, ha annyira akarod, mindegy, hol eszik meg a patkányok!
Marja anyja neki akart menni a katonának, körbevettük, lefogtuk őt, kint álltak a többiek.
Összeszedtük széttépett ruháinkat, szoknyáinkat, és kapkodva felöltöztünk, cipőt is húztunk. Közben meséltem a többieknek, hogy ébren álmodva lepke voltam, miközben testemet gyötörték és bántották.
Az egyik asszony szemében fény csillant.
– Én is elszállok veled! Tudom, hol az a rét, de nem ringnak már érett búzakalászok. Elégették az összeset, szállt a füst… lepke leszek én is! – ugrált bolondozva, szárnyai lettek és elszállt messze.
A többieknek is tetszett ez a játék. Szárnyaltunk, lepkék lettünk, elszálltunk a virágzó rétre, ahol még érik a búza, szőke kalászai ringanak a szélben.
– Kifelé! – szólt a parancs.
Kint álltak a katonák mellett a falusiak is: gyerekek, öregek és nők. Nem voltunk már sokan, vagy ötvenen, a többiek elmentek, nem várták meg, míg ideérnek. A katonák páros sorba rendeztek minket, és elindultunk az erdőbe. De mi már nem voltunk ott, már lepkék voltunk a réten. Nyári hajnal volt, kelt fel a nap, láttuk már sugarait. Átsütött a lombokon a simogató napfény. Marja testét vittük magunkkal, még volt benne élet.
Kis tisztásra értünk, megálltunk hirtelen. Ej, de sokat jártam arra, amikor gombát szedni mentünk! Akkor vettem észre, hogy az öregek közül néhányan ásót cipelnek.
– Ássatok! – szólt megint a parancs.
S az a néhány öregember – voltak vagy öten – elkezdett ásni.
– Ez így lassú lesz, ássanak a kurvák is! – s a férfi ránk mutatott.
Megfogtuk az ásót és ástunk, lassan haladtunk. A nap egyre jobban sütött.
– Ez így már elég – hallottuk megint a katonát.
Megint sorba rendeztek minket, ötösével, elöl voltak a gyerekek, utána az öregek, és legvégül mi, a nők.
– Térdre! – szólt a parancs.
A gyerekek térdre ereszkedtek a gödör szélénél, lepke voltam, szárnyaimmal simogattam őket. Mindegyik mögött állt egy katona, tarkórjukra szegezett fegyverrel.
– Tűz! – hallottuk a parancsot.
Dördültek a fegyverek, s a gyerekek élettelen teste bezuhant a gödörbe.
– Következő sor, térdre!
S megint dördültek a fegyverek, gurultak a testek a verembe holtan.
– Kincsem, bogaram, térj magadhoz! – simogatta Marja anyja lánya arcát. – Elrepülünk innen, lepkék leszünk!
– Lepkék – Marja hangja halk volt, mégis hallottuk, majd kinyitotta barna, csillogó szemét.
– Lepkék leszünk! – mosolygott is szépen. S láttuk elszállni őt a messzeségben.
– Térdre! – ez volt az utolsó emberi hang, amit hallottam.
Lepke voltam, szárnyalni kezdtem, és már nem értettem az emberi beszédet. Repültem messze, susogtam a történetemet, arról, hogyan lettem lepke egy nyári éjszakán, és aztán hajnalon végleg. Elsusogtam, itt van, emlékezzetek ránk, a lepkékre!
A történetben szereplők kitalált személyek, bármilyen egyezés a valósággal csak a véletlen műve. A tömegsírokból ítélve, akár így is lehetett, nincs tanú, aki elmondja. Én meghallgattam a lepkéket. Legyen nekik könnyű a föld!
(Fotó: Daniel Klein, kép forrása: Unsplash)