Tamási Gyulának és feleségének hét gyermeke született. Még az ötvenes évek végén ismerték meg egymást, majd Gyula oltárhoz vezette Irénkét, aki ötven év házasság és hosszú betegsége végén könnyezve ment el a másvilágra, miközben minden erejét összeszedve azt mondta férjének:
– Nem volt veled könnyű, Gyulám!
Tamási Gyula ugyan nem értette, ezt hogyan gondolta az asszony, főleg, hogy Irénke ezt már az utolsó szusszal erőlködte ki magából. Tamási annak tudta be a szavakat, hogy a fájdalom a végső napokban már megzavarhatta Irénke érzelmeit. Mély harag telepedett rá, mert Irénke már nem készítette oda neki minden reggel a papucsát, nem vitte be neki a meleg paplanhoz a tejeskávét, és még a napi híreket sem olvasta fel az újságból. Mindezt magának kellett megtennie.
Irénke a halála előtt sosem tudott a férje kedvében járni a boldognak távolról sem mondható házasságukban. Az ura napi, megszokott rosszalló mondatai után Irénke bevonult a spájzba, és legurította a maga felesét. Majd ahogy a szesz eltompította indulatait, visszatért ura és parancsolója mellé, és folytatta a házimunkát.
Anyjuk halála után a gyerekek sem tudtak apjuk kedvére tenni. Pedig ők mind igyekeztek. Az öreg módfelett restellte őket is, mert szerinte a füvet ferdén nyírták, a káposzták tövét gyomosan hagyták, a kandalló üvegét nyáron nem törölték fényesre, bár nyáron nem volt semmi, ami bekormolhatta volna. Naponta utasította rendre hatvanas éveiben járó gyermekeit és harmincas unokáit:
– Ha így naggyáztok el mindent, semmire nem viszitek!
Aztán eltelt az özvegységben egy évtized, a nyolc gyermekből már csak három élt, akik naponta próbálták nyolcvankettő éves apjuknak pótolni az anyjukat. Ugyan kávét az ágyba nem vittek, de felváltva vásároltak be, nyírták a portán a füvet, kapálták a káposztát, ünnepkor pedig elvitték magukhoz. Ilyenkor a kedvencét, hol töltött káposztát, hol káposztás tésztát főztek, és bár rajta kívül senki nem szerette a káposztát, mégis ették mindannyian, hogy az öregnek a kedvében járjanak.
– Több káposztát kellene ennetek, mindig mondom! Nem hallgattok sose rám! – hőbörgött Tamási úr valóban kicsattanó erőben. ‒ Nézzetek rám! Aztán magatokra! Mire viszitek majd így az életben?
Ekkor mély hallgatásba vonult és elgondolkozott a család, mire vihetnék még, azonban jobbnak vélték ráhagyni mindezt az öregre.
– Én ezt nem tudom, meddig bírom még! – fakadt ki Robi, a három testvér legidősebbike, miközben felállt az asztaltól, és a spájzban, ahogy annak idején az anyja is, legurított két konyakot.
– Hagyd rá, Robi – csitította a felesége –, már az utolsó éveit tapossa!
Nem volt családi összejövetel néhány elbódító feles nélkül.
Tamási úr nyolcankettedik születésnapját idősebbik lányánál, Enikőnél ünnepelték. A vacsora végén a veje arról mesélt az öregnek, hogy a Covid nevű vírus egyre jobban nyomul Európa felé. Meg hogy Kínából indult, és alattomosan szedi az áldozatait, különösen az idősek körében. Már Olaszországban jár, ahol a hetven éven felülieknél alig hagy maga után bárkit is életben.
– Mert nem esznek elég káposztát! – csapott az asztalra Tamási úr. – Eszik azt a sok tésztát. Az meg megüli a hasukat. Így könnyen benyeli őket a vírus.
Hogy volt-e valami ebben a káposzta dologban, a gyerekek nem tudták, de azt mindenképpen konstatálták, hogy az öreg valóban ötven éve nem volt beteg.
A születésnap után két nappal aztán elérte az országot a vírus, és sorra hozta meg a kormány a megelőző rendeleteit.
– A hatvanöt év felettieket nem látogathatja senki, és ki sem mozdulhatnak otthonukból! – mondta Robi a telefonba, miután felhívta a két húgát. Néma csend után azok egyszerre szólaltak meg: − Akkor egy darabig nem kell apuhoz mennünk!
– És meddig lesz ez így? – kérdezte Enikő.
– És ki mondja meg apunak? ‒ vágott közbe Eszter, a legkisebb. ‒ Én biztos nem.
– Hívom én ‒ mondta Robi.
Robi rögtön hívta az apját, leült a fotelbe, mert tudta, nem lesz könnyű a beszélgetés. A felesége rákönyökölt a vállára, és hallgatta ő is a hívást.
Az öreg nehezen fogadta el a helyzetet, nem értette, miért félnek annyian a kósza vírustól. Ő eddig sem volt beteg, és nem is tervezett annak lenni a következő húsz évben sem.
– Húszban?! – kiáltott fel Robi felesége, majd kiment a friss levegőre.
A helyzetet az öregnek azonban el kellett fogadnia. Menni nem lehetett hozzá, nehogy elkapja a vírust. Amit bevásároltak, a kapujára akasztották.
– Hazudnak mind! Mert ők félnek! Mert nem ilyen szervezetük van, mint nekem! – hangzott el reggelente a telefonban, mire a gyerekek csak ennyit mondtak:
– Igen, apu, te mindig jól kímélted magad.
Az előrejelzések azt mutatták, hosszú, bezárt hónapok jönnek. A gyerekek és az unokák beosztották, melyik nap ki vásárol be, ki fizeti be a csekkeket, és ki cseveg fél órát az öreggel. Úgy telt el a húsvét, majd a születésnapok és névnapok, hogy Tamási úr nem vendégeskedhetett a családjánál. Azok így aztán azt főztek, amit maguk szerettek. Még tészta is került az ünnepi asztalukra.
A következő két hónapban mindenütt csak a vírusról lehetett hallani, olvasni. A hírek folyamatosan beszámoltak a napi megbetegedésekről, a gyógyultak és az elhunytak számáról. Meggyógyult ennyi fő, elhunyt ennyi fő, többségük idős, és krónikus beteg. Tamási úr megnyugodott. Sem krónikus betegnek, sem idősnek nem érezte magát.
– Nem is értem, miért nem jöttök? Lenne itt nálam bőven munkátok! – szólt a napi szemrehányás, pedig a káposztás ételekből továbbra is bőségesen főztek az apjukra, hogy aztán a kerítésre akasszák, majd az öreg belakmározza.
– Sótlan mind! ‒ az összesre ezt mondta.
– Tudod, apu, hogy a vírus miatt nem megyünk! Féltünk! Maradj még velünk sokáig! – mondogatták.
A következő hetekben kórházi ágyakat szabadítottak fel országszerte, és milliószám érkeztek be orvosi maszkok és műszerek. Nagy megbetegedési hullámra készültek, és több hónapnyi további karanténra.
Tamási úr családja pedig több hónap nyugalomra.
Néha elmenni az öreghez, a kapura kitett feladatlistát elvégezni, és a félórás telefonok, ezt még kibírták.
Június elejére a járvány görbéje elindult lefelé, és a betegedési és halálozási számok is minimálisra csökkentek. A kormány úgy döntött, az idősek már nincsenek veszélyben.
– Basszus! – mondta Robi a telefonba a húgainak.
– Ez mekkora szívás! – mondták a lányok.
– Kezdődik minden elölről – halkult el Eszter hangja.
– Apu tudhatja már?
– Akkor már hívott volna.
– Akkor tegyünk róla, hogy ne is tudja!
– De hát a tévé is bemondja, meg jár hozzá az újság is.
– Akkor tegyünk róla, hogy ne járjon!
– A tévét el tudom intézni. Bemegyek a szolgáltatóhoz. Megmondom, hogy vegyék ki a hírcsatornákat. Megviseli apámat a sok szörnyű hír.
– Jó ötlet! – kaptak egymás szavába.
– És az újság?
– Lemondom azt is. Megveszem az újságosnál. És kiveszem azokat az oldalakat.
– Mindennap?
– Vállalom. És azt dobom be hozzá.
– És a szomszédok?
– Velük évek óta nem beszél.
Tíz perc alatt készen volt a stratégia, hogyan zárják el a híreket az öregtől, és hogyan húzzák ki, ameddig csak lehet, a karantén időszakát.
Robi vásárolt be továbbra is, Enikő és Eszter pedig intézte a hírek dolgát. Fárasztó napok következtek. Pedig nem nyírták ferdén a füvet, káposztát sem kellett kapálniuk, és a közös ebédek nyomasztó hangulata is elmaradt.
– Meddig tart ez még? – méltatlankodott az öreg egy reggeli telefonban. – Ezek azt sem tudják, mit kell csinálni. Oltsanak be mindenkit, aztán ennyi! Csak ezt a pénzt is elteszik maguknak!
– Még nincs meg a szérum – csitították az apjukat.
– Mert ti meg mindent elhisztek! Ilyenek ezek a mai fiatalok! – vágott vissza rendszerint.
November első munkanapján Tamási úr körzeti orvosa hivatástudatának áldozva a szabad délutánját, elhatározta, hogy meglátogatja azokat az idős betegeit, akikről nem hallott az elmúlt tíz évben. Így került be Tamási úr is a körzeti orvos naptárjába.
Kora délután ért oda hozzá, és becsengetett, mire az az ablakon kiabált ki neki:
– Mit akar, doktor úr? Karantén van! Nem engedhetek be senkit!
– Karantén? Tamási úr, annak öt hónapja vége!
Pár másodpercig némán néztek egymásra, majd Tamási úr becsukta az ablakát, a doktor pedig némi várakozás után elment.
– Megtudta! – mondta Robi a közös telefonban. – Most hívott.
– És?
– Beszélni akar velünk.
Nem szólt egyikőjük sem.
Másnap este ott voltak mindhárman az öreg háza előtt. Az beengedte és hellyel kínálta őket, majd maga is leült.
– Bolondot csináltatok belőlem.
Robi kezdett bele:
– Már nem vagyunk gyerekek, de úgy kezelsz bennünket.
– Anyával is ezt tetted – szaladt ki Eszter száján.
– Szeretnénk élni a saját életünket, veled együtt. Úgy, hogy az a mi életünk is legyen! – szólt Enikő.
Az apa nem szólt. Leperegtek előtte az elmúlt hónapok, és belegondolt, mennyire örülhettek, hogy nem találkoznak vele. És talán még Irénke is megváltásnak gondolhatta a halált.
– Most menjetek!
Ki-ki beszállt az autójába, és még otthon is azt beszélték, hogy nem jó így, amit az apjukkal tettek. Ugyan holnap minden elölről kezdődik, és ez − ahogy az öreg jelezte – még vagy húsz évig így lesz. Vagy hamarabb lesz vége, ha ők kerülnek előbb Szent Péter elé. Az anyjuk is így menekülhetett el. De nem tehetnek mást, a lelkiismeret így parancsolja.
A következő estére újra összehívta őket az apjuk.
– Döntöttem. Nem leszek a terhetekre. Bemegyek.
– Bemész? Hova?
– Egy idősotthonba.
Újabb csend. De a három testvér ezt már megszokta. Hirtelen sosem válaszoltak.
– Nem ezt akarjuk! – mondta Robi, de csak lassan jöttek a szavak. Nem tudta, biztosan ezt gondolja-e a másik kettő is.
– Csak legyél olyan, mint egy igazi nagypapa! Figyelj ránk is! – tették hozzá a lányok.
– Akkor nem megyek – vágta rá az öreg. – Amúgy sincs most sehol hely. Évekre előre kell lefoglalni.
A három testvér hazáig nem szólt. Fogalmuk sem volt, mostantól mire számítsanak.
Robi és felesége vállalta, hogy megrendezik az első családi összejövetelt, hogy megünnepeljék a találkozást. Már korán reggel a piacon voltak, és délre felkerült az asztalra a húsleves, a rántott hús, a madártej. A kedvenceik. Robi hozta el az apját, aki az asztalra pillantva megdermedt és így szólt:
– Semmi káposzta! Nem csoda, hogy ennyi bajotok van, és mindig ott ültök a doktornál! Soha nem fogtok megváltozni!
Robi legurított három felest a spájzban, majd a rövid és csendes ebéd után hazavitte az apját.
A következő évben elkészült a szérum, és milliószám oltották be a lakosságot. Így már a lapok sem a halálozásról írtak, hanem az oltás fontosságáról. Az öreg Tamási továbbra is járatta a napilapját, főleg, mióta a színes mellékletből elolvashatta a napi megbetegedések és elhalálozások növekedő számát. Rajta kívül senki nem kapott ilyen mellékletet. Ráadásul a tévéje is megbolondult. Pedig a szolgáltatónak az új telefonszámon folyamatosan jelezte, hogy csak az állatok párzásáról meg a cukkini helyes párolásáról lát filmeket, de azok nem tudtak kijönni az újabb karantén miatt.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a szerző 2021-ben megjelent Mielőtt mind megérkezünk című novelláskötete.
(Kép forrása: Pixabay)