„E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!”
(József Attila: A hetedik)
Aztán amikor a folyó örvényéből apám tiszavirágokat fogott álmai elé, végleg maga mögött hagyta szikes bucka-örökségét. Én még ott születtem, egy mezítlábas, kettéhasadt hajnalon, anyám hetedik üvöltésére. Melléből hétszer szívtam örökségül, hogy egyszer mindenkinek el kell indulnia szerencsét próbálni.
Kislányként annyit beszéltem, mint Seherezádé ezeregy éjszakán. Anyám hét füzetet vett nekem, hogy inkább írjak, ahelyett, hogy beszélek. A füzetek hamar teltek, hát teleírtam a nagyi receptes könyvét, a családi fotóalbumot, a bátyám úttörőingét, a nagypapa szamizdat lapjait, anyukám brigád-tagságiját, apukám „Ruszkik haza” plakátját, a Mirci cica fülét, a szomszéd bácsi kopasz fejét, a templomban a zsolozsmás könyveket. Amikor az utolsó guriga wécépapír is megtelt, anyukám megtiltotta, hogy csak úgy, akárhová írjak.
Titokban a sorok közé kezdtem írni mindent, amit nem tűrt meg a fehér papír:
A haragomat, hogy nem írhattam többé akárhová, akármit.
A bátyám könnyeit, amikor apánk ezerszer leíratta vele: nem játszom többé a tűzzel.
Az alvós Vera babámat, aminek a szomszéd lány kíváncsiságból kinyomta a szemét.
Hamupipőkét, amiért a mostoha nem tudta szeretni.
Az Édes mostohát, amiért a kislány nem tudta szeretni.
A Hétfejű tündért, amiért hagyta levágni hét világszép fejét.
A Mirci cica leszakadt lábát, amit a nagypapa véletlenül odazárt.
A szomszéd kutya hét kölykét, melyeket a gazdája a kanálisba dobott.
A hetedik karácsonyt, amikor anyukámnak senki sem hozott ajándékot, még a Jézuska sem.
A szomszéd fiút, aki tizenkét éves koromban a bugyimba nyúlt a házunk mögött.
A Kossuth cigit, ami elkezdte perzselni apám szívét – mind, mind a sorok közé.
Aztán amikor a folyóba fulladtak a tiszavirágok, semmi sem volt ugyanaz. Gondoltam, eljött az idő, hogy elinduljak szerencsét próbálni. Anyám hamuba sült pogácsát kötött hátizsákomba, belepakoltam az összes sort és sorközt, és világgá indultam. A sorokközébe egyre sötétebb tollal írtam:
Az első szerelmet Tomival, aki sehogy sem akart megcsókolni.
Az első likőrízű csókot a telefonfülkében.
A tizenötödik születésnapomat, amikor nagyon hiányzott, hogy nagyon szeressenek.
A tizenhatodikat, amikor megvontam magamtól az ételt, hogy szeressenek.
A tizenhetediket, amikor felfaltam mindent, hogy érezzem, legalább én szeretem magam.
A tizennyolcadikat, amikor kihánytam mindent, hogy újra felfalhassam a hiányzó szeretetet.
A pszichológus azt mondta, vegyek egy radírt és töröljek, de én csak töltöttem a sorokközét:
Örök haragomat, amikor Tomi bevallotta, hogy a fiúkhoz vonzódik.
Judit barátnőmet, akinek én vettem terhességi tesztet, egy hónap múlva pedig letagadta, hogy bármiféle teszt pozitív lett volna.
Juditot.
Anyám félelmét, hogy a bátyám a tűzzel játszik.
A féltékenységet, amiért anyám nem aggódott azért, hogy a tűzzel játszom.
Apám infarktusát, ami tönkre tett minden szilvesztert.
Anyám elázott szívét, amikor apám nélkül töltöttük az első karácsonyt.
Nem, ezeket a sorközöket nem lehet digitalizálni, bitekkel megadni a csókokat, fiúk kezét a bugyimban, a hiányzó öleléseket, anyám bánatát, a bátyám végzetes játékát a tűzzel, a felfalt és kihányt születésnapokat, apám infarktusát.
Mégis jó lenne kiradírozni mindent. Vagy mégsem.
Ha kimásolom a mondatokat a sorok közéből, hét szép történetet írhatnék:
a Hétfejű tündér hét fejéről,
a Mirci meggyógyult lábáról,
a szomszéd kutya kölykeiről,
egy tűzoltós mesét a bátyámnak,
egyet apám újraindított szívéről,
anyámnak becsomagolnám a legszebb karácsonyi mesét.
Végül írnék magamról egy igazit.
Egy hetediket.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Litera-Túra Művészeti Magazin.
(Fotó: Dazzle Jam, kép forrása: Pexels)