1520.április 6.
– Fájdalmas a csend ma este, Giulio.
– Nagypéntek van, uram, nem harangoznak.
– Ne felejtsd el, amit mondtam! A színeket már megbeszéltem Gianfrancescóval, de a háttéralakokkal haladnotok kell! – suttogta a beteg erőtlen hangján, és a vizezett borral teli kupa után nyúlt. Válláról teljesen lecsúszott a vászon hálóing, komoly erőfeszítésébe került elérni az apró tölgyfa asztalkát.
Keze remegett, a láz és a köpölyözések teljesen legyengítették az elmúlt napokban. A doktor minden délben eret vágott rajta.
– A kardinális úr türelmetlen – folytatta Raffaello.
– Tudom, de megvárjuk, míg meggyógyulsz – mondta szelíden Giulio Romano.
– Szeretném, ha nem vitatkoznál velem, hanem tennéd, amit mondok. A kékekre vigyázzatok, finoman vigyétek fel, az árnyalatok véletlenül se legyenek egyformák! Andrea, Bartolomeo és Pellegrino lássanak neki!
Raffaello nagyot kortyolt az italból, a gyertya fényénél tisztán látta barátja tekintetében az aggodalmat és a félelmet.
– Mi az a vágás a karodon? – kérdezte Giulio.
– Biztos az orvos…
– Nem a frissekre gondolok, hanem arra a hosszúra. Eddig sosem vettem észre.
Raffaello szégyenlősen húzta össze magán az inget, s bár Giulio a legfőbb bizalmasa volt, férfiak társaságában nem viselt el semmilyen intimitást. Fiaként tekintett a serdülőkorból éppen csak kilépett ifjúra. Valamennyi tanítványa közül őt szerette a legjobban. Raffaello hallgatott, a fiú még mindig kérdőn nézett mesterére.
– Tudod, Leonardón kívül egyetlen embert csodáltam és bálványoztam életemben – szólalt meg végre –, Michelangelót. De ő tiszta szívéből gyűlölt engem.
– Miért? – húzta közelebb az ágyhoz a faragott karszéket Giulio. A bútor lábai megcsikordultak a fényes márványpadlón.
– Jó oka volt rá. Valahogy a fülébe jutott, hogy csak egy jó szobrásznak tartom, aki semmit nem ért a festészethez. De ez csak amolyan ifjúkori hőzöngés volt a részemről, ennek ellenére sosem bocsátott meg nekem. Olyannyira a szívére vette, hogy egyszer, amikor valahol a Piazza Navone környékén összefutottunk, ahol épp a barátaimmal sétáltam, odaszólt, hogy „te meg a bandád pont úgy néztek ki, mint a banditák”.
Giulio jóízűen felkacagott. Elképzelte mesterét álarcos útonállóként.
– És? Mi történt aztán?
– Én erre azt válaszoltam, hogy te meg egymagadban pont úgy festesz, mint egy hóhér! Félelmetesen tudott kinézni. Fekete, csuklyás kabátban járt, amit beborított a kőpor, az arca és a szakálla is fehér volt tőle. Szerintem amikor dolgozott, messzire elkerülte a fürdődézsát.
A fiú még egy ideig nevetett a történeten, aztán csend lett, csak a gyertyák sercegését és a viasz csöpögését lehetett hallani. Mindketten tudták, hogy Raffaello adós maradt a válasszal.
– És a vágás? – kérdezte bizonytalanul Giulio.
– Volt idő, amikor irigy és féltékeny voltam rá. Jobb megbízásokat kapott, ünnepelték mindenütt. Kémkedni kezdtem utána, el akartam lesni a titkait, napokon át követtem mindenhová, hova megy, mit csinál. Ajtókon és ablakokon próbáltam belesni, mindent tudni akartam, amit ő. Mindent, érted? Tanulni akartam tőle!
A fiú bólintott, töltött még egy kis bort a kupába, és óvatosan csurgatott bele egy kis vizet is.
– Pontosan így vagyok én is veled, uram! – mondta lelkesen, de el is szégyellte magát, mert szavai úgy hangzottak, mint egy szerelmi vallomás. Mestere a láztól és az emlékektől felzaklatva folytatta.
– Hosszú hetek munkájával, nagy nehezen sikerült rávennem Bramantét, őeminenciája főépítészét, hogy engedjen be a Sixtus-kápolnába, csak egy órára, hogy láthassam, mit csinál Michelangelo. Gyors skicceket készítettem, és bámultam a kompozíciót, ami félkészen is lenyűgöző volt. Az alakok, a térhasználat, az előrajzolások, a formák és a felvázolt színek! Még most is remegek, ha eszembe jutnak. Ez 1510 körül lehetett. Mind a harminchárom Madonnámat odaadtam volna ezért a munkáért, de be kellett ismernem, hogy egy zseninél nem lehettem volna jobb.
– Harmincnégy – kotyogott közbe Giulio.
– Tessék?
– Pontosan tudom, hogy mennyit festettél, uram. Ebben meg te nem vitatkozhatsz velem.
Raffaello mosolyogva hátrahanyatlott a párnára. Kifárasztotta a beszéd. Aprókat köhögött, és intett a tanítványának, hogy inna még. Pár korty után erőt gyűjtött a történet folytatásához. Melle zihált, nehezen vette a levegőt, hosszú haja tincsekben ragadt össze homlokán. Hangja egyre erőtlenebbül, egyre fásultabban csengett.
– Nem sokkal később lefizettem a házvezetőjét… Nem Urbinót, őt sose lehetett volna… Matteót, hogy engedjen be a gazdája házába titokban, hogy megnézhessem a rajzait és a vázlatait. Rengeteget fizettem neki, de nem számított, mindent tudni akartam, amit a mester tudott. Miután éjfélt harangoztak, és a ház elcsendesedett, Matteo a hátsó sikátorban várt rám. Nem mehettem a Via delle Tre Pile felől, bárki megláthatott volna. A konyhán, az ebédlőn és egy széles folyosón keresztül jutottunk a hatalmas dolgozószobába. Gyertyát nem gyújthattunk, a Hold fényével kellett beérnem. Matteo magamra hagyott. Fél órája van, uram, suttogta.
Őrült gyorsasággal kutattam, noha magam sem tudom, mit kerestem. A polcokon és a posztamenseken szobrok és torzók, a hatalmas asztalon, a festőállványokon és a földön is rajzok, makettek és vázlatok százai hevertek. Egy kéz, egy fej, egy arc, sok-sok rajz, mindegyikkel az ablakhoz kellett rohannom, hogy jobban lássam őket. Biztos voltam benne, hogy a Sixtus-kápolna skicceit tartom a kezemben. Háromezer dukátért nagyon meg kellett dolgoznia, haha… haha.
Raffaello nevetése görcsös köhögésbe csapott át, Giulio rémülten ugrott fel a karszékből, és megigazította mestere háta mögött az egymásra polcolt bársonypárnákat. Ahogy a roham elmúlt, a festő ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Az egyik kéz a Teremtőé volt. A freskóra tisztán emlékeztem a kápolnából, és most ott tartottam magam előtt papíron ezt a remekművet, a legapróbb részletekig kidolgozva. Alig jutottam szóhoz. Olyan boldogság töltött el, amelyet még sosem éreztem. A tökéletesség érzése olyan, mintha a paradicsomban vagy a végtelenben lebegne az ember. Hirtelen elhatározással feltekertem, és az ujjasomba gyűrtem a rajzot. Abban a pillanatban zajt hallottam. A folyosó felől egy szolga lépett be a szobába, egyik kezében gyertya volt, a másikban egy éles cinquedeát tartott. Egy félig kész mellszobor mögé léptem, és tudtam, hogy a gyertyát valahogy ki kell ütnöm a kezéből, hogy ne ismerhessen fel. A köpönyegemmel eltakartam az arcomat, és megvártam, amíg az alak elhalad előttem, majd mögé ugrottam és kivertem a kezéből a gyertyatartót. Ahogy kibillentettem őt az egyensúlyából, ösztönösen a levegőbe kaszabolt a tőrrel, és végighasította a karomat. De legalább az arcomat nem látta meg. A vérem az asztalokon heverő vázlatokra spriccelt. Menekülnöm kellett, a szolga utánam rohant, de sikerült eljutnom a konyháig. Pontosan emlékeztem, hol van az ajtó, amelyik a sikátorra nyílik. Pokoli fájdalmat éreztem, de sikerült kijutnom az utcára. Hetekig befáslizott karral jártam, de a nyomozás ellenére sem derült ki soha, hogy én voltam az éjszakai látogató.
Raffaello teljesen kimerülten hanyatlott vissza a párnák közé.
– Uram! Uram! – hajolt fölé kétségbeesetten Giulio, és megfogta a kezét. – Mit tehetek érted? Mit szeretnél?
– Már semmit, fiam. Engedd be a papot, ha jön, hamarosan meg kell érkeznie. Ezt szerettem volna még elmondani neked. És hogy a Krisztus színeváltozását neked kell befejezned. Ez az utolsó kívánságom.
Giulio lenézett mestere kezére, és a Sixtus-kápolna freskója jutott eszébe.
A Teremtő keze.
Egy könnycsepp gurult végig az arcán, ahogy megcsókolta.
(Fotó: Gonzalo Carlos Novillo Lapeyra, kép forrása: Pexels)