Egy középiskolai kiránduláson elmondtam a kedvenc osztálytársnőmnek egy tervemet, amit már egy ideje érleltem: ha eljön az ideje, a világ legkisebb templomában szeretném megtartani az esküvőmet. Amibe nemhogy a násznép, de a házasulandók sem férnek be, csak a fejüket dugják be az ajtón vagy az ablakon. Hanna jót szórakozott az ötletemen.
A gimnáziumot követő éveimben többször beszéltem másoknak is a templomos tervemről. Elmondtam az egyetemen, elmondtam pályakezdőként az első munkahelyemen, elmondtam kisfőnökként a valahányadik munkahelyemen, és elmondtam a könyvelőnőnek, amikor vállalkozó lettem – és közben magamban mindig hallottam Hanna nevetését, és megjelent előttem a lelkesedéstől ragyogó arca. És ráadásul, közben nem is öregedett. Tizenhat éves maradt, úgy nevette végig a felnőtté válásomat.
Egyszer fordult elő, hogy részegen mondtam el valakinek. Még ide-oda lengedező életmódot éltem, talán egyetemista lehettem – egy házibuli utolsó fázisában a földön ültek szótlanul azok, akik nem mentek időben haza. Sokadszorra szólt ugyanaz a zene, és azon gondolkoztam, hogy elmondtam-e már a templomos gondolatomat a tőlem másfél méterre kornyadozó nőnek. Éppen olyan pózban ült, mint én, a falnak dőlve. Zúgott a fejem, kavarodott körülöttem a világ, és vártam, hogy mikor leszek még rosszabbul attól, hogy mindent összevissza ittam.
Elkezdtem hát mondani neki. Lassan fordult felém, fáradt volt a megdöbbenéshez. Miközben beszéltem, Hanna szokás szerint nevetett, és szédült képzelgésemben ott találtam magam egy kis templom mellett, egy domb tetején. Karnyújtásnyira álltam a domború kőfaltól, kopasz törzsű fenyők vettek körül, a távolban falvak fehér foltjait láttam. Talán a kimerültség terelhette pillanatnyi álompályára a gondolataimat – de még a friss levegőt is éreztem. Majd visszakerültem a házibuliba, és a nő ugyanazzal az áldozati arckifejezéssel meredt rám, mint az imént. Visszafordultam, beleittam a sörömbe, és megint nem tudtam eldönteni, hogy elmondtam-e a történetet ennek a nőnek, vagy nem. Vagy lehet, hogy kétszer mondtam el?
Aztán egy bajorországi domb tetején láttam meg a kis kápolnát. Nyár volt, egy frissítő eső után éppen előbukkant a nap. Úgy állt ott fent a fák között, mintha egy ideje azt figyelte volna, hogy mikor veszem észre.
Egymagam sétálgattam, néhány órára elszabadulva a társaságtól, amellyel a környéken kempingeztem. Igen jól elvoltam a saját ritmusommal. A civilizáció mindenféle színes foltja akadt az utamba: betértem egy skanzenbe, ahol egy kilencedik századi germán parasztudvart rekonstruáltak, beültem egy pohár sörre és egy kolbászra egy falusi kerthelyiségbe, ott ért az eső, nádfedél alól gyönyörködtem benne, aztán a boldog turista nyitott szívével bámészkodtam egy kőhíd korlátjának dőlve. Már készültem vissza a többiekhez, amikor felnéztem a dombtetőre. Ott volt a templomom, más épület nem volt mellette. Felmértem, hogy hogyan jutok fel, és nekiindultam.
Ahogy mellé értem, elcsodálkoztam azon, hogy mennyire kicsi. Még az is megfordult a fejemben, hogy gyerekeknek építették, de az arányai és a stílusa nem voltak gyerekesek, meg hát akkor egy szülői ház udvarán épült volna, nem ennyire távol a legközelebbi falutól.
Régóta nem meséltem róla senkinek. Elindultam, hogy körbejárjam. Az oldala mellől éppen az a kilátás tárult elém, ami azon a régi házibulin. A kövekre rásütött a délutáni nap, a domb alatt művelt földek hirdették a békét és a rendet, remegő tornyocskák böktek az ég felé lombtengerekből, gondozott ligetek nyúltak el a párába vesző horizontig. Milyen régóta ismerem ezt a képet!
Ez a templom az enyém, mondtam akkor, ott magamban, és kétségbe ejtett a gondolat, hogy hamarosan vissza kell mennem a kempingbe, és akkor kész, vége, ennyi közöm volt ahhoz a jelenéshez, amely ifjúkorom óta hűen kísér. Eszembe jutott, hogy talán be tudok jutni.
Az ajtó zárva volt, megnéztem, hogy az ablakon vajon belátok-e. A szárnyak szétnyíltak az érintésemre, csendben, előzékenyen. Alacsony ablak volt, még le is kellett hajolnom, hogy benézzek.
Hűvös volt odabent, és csend. Az ajtóval szembeni falnál oszlopos kis oltár állt, előtte egy asztal, hímzett szegélyű fehér terítővel. A kápolna belseje hosszában mindössze négy-öt lépés lehetett. Fűszeres, fanyar gyümölcsillatot éreztem, de olyan gyengén, hogy koncentrálnom kellett rá. Be is azonosítottam: csipkebogyó volt. A templomom belsejét soha nem képzeltem el, és soha nem is jelent meg nekem, izgatottan vizsgáltam hát minden részletét.
– Hello!
Megriadtam az emberi hangtól.
Egy fekete hajú nő állt a szemben lévő ablakban, és pont úgy nézelődött befelé, ahogy én. Sűrű, sötétzöld levelű bokor volt mögötte. Észrevette, hogy megijedtem, és játékos grimaszt vágott.
Elnézést kértem angolul, és mondtam, hogy remélem, nem zavartam meg. Intett a fejével, hogy nem érti. Aztán ő kezdett el beszélni. Hosszúkás arca volt, határozott orral, haját laza copfba kötötte. Nem értettem a nyelvét, de azt kivettem, hogy próbál valamit kevés szóval elmagyarázni. Sok zsé volt a beszédében, talán délszláv volt, de portugál is lehetett.
Miközben beszélt, befelé mutatott. Látta az arcomon, hogy nem értem, és mosolygott rajta. Némán szemlélődtünk tovább, ki-ki a maga ablakából. Három méterre lehettünk egymástól. Megint az arcát akartam látni, a szemébe nézni, és szerettem volna, ha beszél hozzám. Egyszerre néztünk föl. Csendesen nevetett, talán én is elmosolyodtam. Aztán újra a beltér felé fordultunk.
Mondott valamit, az oltárra mutatott, és két kezével zongorajátékot imitált. És tényleg – nem is oltár volt az, hanem egy apró orgona. Meghatódtam, hogy a kis templom ilyen meglepetést tartogatott nekem. Láthatólag a nőt is felvillanyozta ez a felfedezés. Aztán a templom egészére mutatott. Indítványnak értelmeztem, hogy nézzük meg kívülről is.
Ahogy a bejáratnál találkoztunk, önkéntelenül is végigmértem, aztán a templom felé fordultunk. A kapu mintázata, a falak kövei és a tető alapján az épület kifejezetten öregnek tűnt. Mondtam is erről egy rövid mondatot angolul, nemigen érthette. Ő is mondott pár szót a maga nyelvén.
Elindultunk, hogy körbejárjuk a kápolnát. Lassan lépdeltünk, és valamelyikünknek mindig volt egy-két szava, amire nem várhatott feleletet. Ilyenkor egymás felé fordultunk. Úgy láttam, hogy neki is fontos ez a templom, és ugyanúgy nem tud elszakadni tőle, mint én.
Megálltunk annál az ablaknál, ahol korábban ő nézett be. De keskeny volt kettőnknek – mutatta, hogy átmegy a másikhoz, ahol az előbb én álltam.
Hátulról érte a nap, és ahogy megjelent az alakja az ívelt ablakkeretben, a haját és vállát megrajzolta a fény. Hálás voltam.
Csak sejtettem, hogy ő is engem néz, közös, lenge tűnődésünkben. Egyszerre indultunk vissza a bejárathoz.
Búcsúztunk. Mondott egy szót, vagy talán egy rövid mondatot. Be sem mutatkoztunk, kezet sem fogtunk, egymáshoz se értünk. Amerre ő indult el, arra nem látszott falu vagy autóút a közelben. Messziről sétálhatott idáig.
Elindultam én is, jó egy órányi út volt előttem. Átgondoltam magamban a biciklitúra előttünk álló napjainak tervét, de nem vezetett erre egyik útvonal sem. Akkor hát valószínűleg többé nem látom ezt a kis templomot.
A nyár hátralévő részében és szeptember forró első heteiben a templomnál szerzett élményem még nem veszítette el friss rendezetlenségét. De eljött a hűvös ősz, amikor már nem lehetett egész nap nyitva a kertre néző ablak, és újra meg kellett találnom a lakásomban az olvasólámpás, meleg esti zugomat. Ahol összeterelem a szétszórt megéléseimet, magam elé rakom őket, és kíváncsian figyelem, hogy miféle új formákba állnak össze.
Újra ott álltam a kis kápolna ablakánál. Láttam, ahogy az ifjúkoromtól eltelt évek és történések egy óriási tölcséren keresztül egy pontba sűrűsödtek, és a tölcsér gyűjtőcsöve oda mutatott, arra az apró kápolnára. Egy másik élet évtizedeit pedig egy másik tölcsér pont ugyanakkor, pont ugyanoda vezette. Újra láttam, ahogy a fekete hajú nő visszatekintett rám.
És az asztalomnál, késő őszi este, teát iszogatva ráeszméltem, hogy megtörtént az, ami oly régóta kísértett. Akkor, ott, nyáron a dombtetőn, megházasodtam a világ legkisebb templomában.
(Fotó: Ingmar Nolte, kép forrása: Unsplash)