(regényrészlet)
Mária hozzánk költözött három évvel ezelőtt. Eladta a templom közelében álló házát egy falubelinek, szinte egyik napról a másikra történt. Hatalmas batyukkal érkezett, ott lógtak a vállán, a hátán, a két kezében. Ruhák voltak bennük és edények, csörömpöltek, ahogy letette őket a konyhában. Körülnézett, sóhajtott.
– Jó lesz ez így, Terka – mondta, és lerogyott a hokedlire. – Az a keresztre feszített a Kálvárián mindig engem néz. Vádlóan, mintha valamit elmulasztottam volna az életben, ami fontos. Itt talán elbújhatok előle.
Tudtam, hogy mellébeszél. Valójában megsajnált minket, hogy kettesben élünk a kicsi fiammal, társaság nélkül.
Hozta magával a történeteit is, esténként tovább szövögette őket a meleg szobában. Borzongtam tőlük és nevettem is, mert nem tudtam kihámozni belőlük, melyik az igaz, melyik a mese.
– A temetőben kék virágok nőttek. Éjszaka lidércfények táncolnak a sírokon. Néha fehéren pislákolnak, mint a szentjánosbogarak, néha vörösek, no, akkor valami rossz történik a világban. A múltkor egy medve formáját láttam a jegenye törzsén, de gyanús volt, mert hajladozott, mintha keringőt táncolna. Farkas is kószál arrafelé alkonyatkor, látni a hosszúra nyúlt árnyékát, a hangját is hallom, ahogy vonyít.
– Talán inkább kóbor kutya lehet – próbáltam megnyugtatni magam.
– Azt megismerem a formájáról, a csaholásáról – komorodott el –, de én láttam azt a lényt álmomban is. Vörösen izzott a szeme, lángok jöttek ki a torkából, szinte belülről égett. Ördög volt az, higgy nekem!
– Babonaság, Mária kedves! – nyögtem fel rémülten. – Itt ragadtak ezek a régi történetek a völgyben, nem kell velük törődni. – De hiába beszéltem neki. Hitt bennük, mint ahogy Jézusban is hitt a kereszten.
– Ma megint beszökött a történelem a falunkba – jött haza sietve egy nap.
– Micsoda? – nevettem rá. – Mit csinált?
– Hát beszökött. Én így mondom – villant meg a szeme haragosan. – Mert lopakodik, és egyszer csak itt terem. Utoljára akkor járt erre, amikor elvitték a második nagy háborúba a férfiakat. Aztán egyik sem jött vissza. Helyettük beköltöztek az oroszok.
– Mi történt? – faggattam, mert megijesztett a sápadt arca.
– Egyenruhások jöttek a piacra a dombokon túlról. Ávósoknak nevezik őket. Fegyver ugyan nincsen náluk, legalábbis nem mutogatták, de fenyegetőek mind. Körbenézelődtek, megnyomkodták a gyümölcsöket a vásáros pultokon, mintha otthon lennének. Nagy volt a némaság, mindenki sötéten nézte őket. A haragjuk növekedett, mintha villanydrót szikrázna fel a magasban.
– Mit akarnak, nem mondták? – kérdeztem, mert ez a falu eddig elbújt a világ elől. Nem nagyon érdekelt senkit, hogy hányan élnek itt és hogyan élnek.
– Azt, hogy a párt küldte őket. Sztálin elvtárs meg a Rákosi Mátyás, aki hiába kapta ezt a szép keresztnevet, nem a régi királyunk. És jöjjünk össze szövetkezetekbe, vagy mi a csodába! Adjuk be a földjeinket önként. Minden közös lehetne, együtt dolgoznánk a szép jövőért, akkor nem lennénk éhesek sohasem. Eszembe jutott, hogy azt a kis szántót meg a szőlőt én ugyan oda nem adom nekik. Ezt láttam az emberek arcára írva is, mert csúnyán néztek a szürke ruhásokra. Van köztük egy nagybajuszos, az lehet a vezetőjük. Mert csak villant egyet a szeme, a többiek máris ugrottak.
– Nahát! – tátottam el a számat. – És aztán? Mit szóltak az emberek?
– Mi nem vagyunk éhesek, mert minden van, ami kell – mondta nekik az öreg József. – Nincs itt olyan bolond parasztember, aki odaadná a kicsi földjét annak a pártnak.
Akkor karon fogták, és elkísérték a házáig. Mind a nyolcan. Néha taszítottak rajta egyet, még el is esett az öreg. Most csak a felesége sírását lehet onnan kihallani. Senki sem tudja, mi történt odabent. Azt suttogják az asszonyok, talán bántották is.
(Szalontai Erika: Szélfútta napok, Litera-Túra Kiadó, 2023)