– Főnök, fém van benne? – állt meg mellettem, és szólt oda reszelős hangján a fiatal, borostás férfi, majd nekitámasztotta rozzant biciklijét a konténer melletti fának.
– Az alig. Inkább deszka, törött csempék, egyéb kacatok – válaszoltam, de addigra az ember már benne is volt a háromköbös, félig megtelt fémtartályban, és lázasan válogatta az addig kihordott lomhalmot.
– Ember, nehogy nekem összetúrja az egészet, nem véletlenül pakoltam bele így! – szóltam rá erélyesen. – Felőlem azt szed ki, amit akar, de ebbe bele kell férnie még sok mindennek, amit ki sem hordtam.
– Segíthetek kihordani is, Főnök! – egyenesedett föl a lázas kutatásból, de ezt inkább visszautasítottam, nem volt annyira bizalomgerjesztő a külleme, hogy szívesen láttam volna a kerítésen belül.
A konténert a kapubejáró mellé rakattam le reggel. Kézben és talicskával hordtam ki az udvarunkból az elbontott fészerben tárolt, több évtized és néhány átépítés alatt összegyűlt – félretett, megmaradt, „jó lesz még valamire” – csempéket, padlólapokat, laminált parkettát, régi polcokat, éjjeli szekrényeket, rissz-rossz, vagy épp csak lecserélt székeket, asztalokat, meg még a mókusfaszát is.
Ami fából volt, azt előbb szisztematikusan és nagy élvezettel vertem szét, persze helytakarékossági megfontolásból. Néhány jól irányzott baltacsapás után darabokra hullottak a kiszolgált bútorok. Azért az indokolt és legális rombolás jól is esett. A deszkákkal, bútorlapokkal megmagasítottam a konténer oldalfalait, ami pedig törékeny volt, úgy hánytam bele, hogy minél apróbb darabokban foglalja a helyet. Nehogy már a feleségemnek legyen igaza, aki szerint ötköböst kellett volna rendelni!
Igaz, arról akkor még nem volt szó, hogy a padlásról is le kellene gányolni egy csomó kacatot, mert az évek során oda is egyre több minden került föl a lakásban fölöslegessé vált holmikból. Ezt az asszony utólag találta ki. Tegnap a fél délutánom azzal telt, hogy azokat lehordjam. Számoltam, huszonkétszer fordultam, csak a kiszanált cipőkből két teli nejlonzsákkal.
Az ember régi, lecserélt csapokat, és más fém vackokat bányászott elő, majd egyszer csak előhúzott egy jó állapotban lévő női cipőt, „Ennek hol a párja, Főnök?” felkiáltással.
– Ember! – hördültem fel, majd önkéntelenül elnevettem magam. – Hát honnan a bánatból tudhatnám! Beleszórtam valahova oda.
– De hová? – vont kérdőre.
– Nem tudom, kotorjon csak, ha kell magának, de ha még jobban összetúr nekem itt mindent, akkor elzavarom! – szóltam rá, mert most már határozottan idegesített, hogy egyre vadabbul rombolja szét az általam szisztematikusan kialakított rendet.
– Jaj, ne aggódjon, Főnök, én isten bizony, helyreállítok mindent – szeppent meg az ember. – De hát, tudja, mindenkinek meg kell élni valamiből!
Amire kihoztam egy újabb halom lomot, a férfi már leásott a konténer aljáig, és felmutatott egy piros Nike kondit.
– És ennek hol a párja? – dühített fel az újabb vallatásával. – Ez zsír új, Főnök, ennek kell a párja!
A cipő tényleg vadonatújnak tűnt. Bizonyára a feleségemé, vagy valamelyik lányomé lehetett volna, csak vagy nem volt megfelelő a méret, vagy nem tetszett… valamikor, valamelyiknek.
– Honnan a bánatból tudnám! Csak úgy belecsesztem mindent, egyenként.
Látva, hogy az ember milyen őrült sebességgel kotorja a konténer tartalmát, attól tartottam, hogy a sok összetört üveg- és csempedarab között meg fog sérülni.
– Könyörgöm, ne olyan vadul! Várjon, hozok inkább egy munkáskesztyűt! – mondtam neki, mert most már egészen begőzölten kutatott.
– Ne féltsen, vigyázok én! – szólt ki a konténerből. – De hát ez zsír új, mondom, Főnök!
– Jó, hát akkor csak kotorjon! – vágtam oda indulatosan. – Nekem viszont hordanom kell a többit, nem tudok magára várni, időre rendeltem az autót. Dobálni fogom, ami még jön! Egyébként is, sietnem kell, nem szeretném, ha elkapna az eső – mutattam a dél felől tolakodó, sötét felhőkre.
– Csak tegye a dolgát, Főnök, maga is nyugodtan! Különben meg, az nem erre jön – jelentette ki határozottan, miután elnézett arrafelé ő is, de azért még nagyobb fokozatra kapcsolt.
Két újabb forduló után az ember a konténer mellett állt, kezében a piros Nike párjával, és olyan csillogó szemmel, mintha aranyrögöt talált volna.
– Ugye, hogy tiszta új, nézze, picit sincsen megkopva! – mutatta, miután összeütögetve leverte róluk a konténer porát. – Jövő héten lesz az asszony szülinapja, ilyen ajándékot még sosem kapott – mondta a rekedt hangján, boldogan.
Kíváncsian vártam, hogy azt a halom holmit, amit kipakolt magának a fa mellé, hogyan akarja elvinni, de rutinos volt. Belerakodott a bőröndbe, amit nem dobtam a konténerbe, hanem csak mellé állítottam, még használható volt, ha kopottas is. Hadd vigye, akinek kell.
– Főnök, fogja már meg a biciklimet, amíg fölerősítem a csomagtartóra! – kaptam az utasítást a férfitől.
Nem tetszett a hangnem, de teljesítettem a kérését. Úgy éreztem, végül is megdolgozott érte, kijár neki.
Aztán egy gumipókkal odafogatta a bőröndöt, vidáman odavetett egy „Minden jót, Főnök!”-öt, felkászálódott a biciklire, és rövid bizonytalan billegést követően, magabiztosan elkerekezett.
Ahogy néztem utána, hirtelen elővillant az emlékeimből: Bakker! Ezt a pirosat is Sanyi bácsi hozta anno, a feleségem Svájcban élő, „ötvenhatos” nagybátyja! Nyugdíjasként egy cipőboltban segített ki az öreg, és ha időnként hazajött, mindig hozott vagy fél tucat, vállalhatatlanul ódivatú maradékot.
Ez kivételesen, akkor még divatos is volt, csak amikor felpróbálta a lányom, kiderült, hogy mindkettő ballábas.
(Fotó:Persnickety Prints, kép forrása: Unsplash)