Aki egyszer járt Kínában, könyvet ír róla. Aki kétszer, tanulmányt. Aki háromszor, az legfeljebb csak naplót, aki pedig sokszor, az elolvas minden szakirodalmat, és rájön, hogy semmit sem tud erről a földrész méretű országról. Ezt egy teknősbéka-kinézetű sinológusprofesszor mondta a férjemnek és nekem a… khm, hát éppen a Kína-útikönyvünk bemutatóján. Én akkor még tényleg csak egyszer jártam az országban, de a férjem már sokszor, és úgy gondoltuk, a mi kis kettősünk képezi az üdítő kivételt, hiszen ravaszul kivontuk egymást a szabály érvényessége alól.
Addig még csak Pekingben voltam, de a következő utunkon eljutottam Sanghajba is. Örültem, hiszen annyi szépet írtunk már róla. Nyitottságomra büszkén ott is mindent meg akartam kóstolni, a legfurább tengeri herkentyűket is.
– Utólag sem szégyen tapasztalatot gyűjteni – biztatott a férjem, és a welcome-vacsora végén a tányéromra tett egy apró, lila, és különösképp marcipánillatú polipot. Az ehhez képest kissé váratlan íz és állag hatására felkerestem a mellékhelyiséget. A női mosdó írásjegyét ügyesen felismertem.
Lefekvés előtt még megrendeltem a velünk utazó gyermekdelegáció számára a reggelit.
Mivel kakaó- és narancsillatra ébredtem, magabiztosan kaptam le a svédasztalról az első pohár narancslevet. Sajnos leforráztam vele a kezem, de annyit már értettem a helybéli pincér magyarázatából, hogy a kakaó viszont finom jeges. Tényleg szépen elmulasztotta a tenyeremről a hólyagot.
Ezek után a Sárga-tenger partjára vittük a gyerekcsoportot. A buszút során a tengermélyi palotában lakó Sárkánykirályról meséltem nekik. Ő uralja az összes vizeket, a víz által az időjárást, az időjárás által pedig az emberek életét. Este, mivel épp nem mi voltunk ügyeletesek a szálláson, a férjem meg én kisétáltunk a partra. Aznap az áramlás másfelé sodorta az ipar bűzét és mocskát, akár fürödni is lehetett volna. A hullámok szabályos, fehér tajtékcsíkot építettek a fövenyen. A csíktól a tenger felé nedves, a lábunk alatt viszont száraz volt a homok.
Mi lenne, ha most, hogy magunk vagyunk, játékból próbára tennénk a Sárkánykirályt: ad-e nekünk egy kislányt?
– Ha idejössz, Tenger, kislányunk születik!
Futkosott a hideg a hátunkon. Talán csak a hirtelen irányt váltó széltől. Vagy attól, hogy vizes, bár kissé benzinszagú lábbal tértünk vissza a szállodába.
Két héttel később Délkelet-Ázsiában, miközben kipihentük a gyerekcsoportot, egy buddhista templom főoltárán a Múlt, a Jelen és a Jövő Buddhái a lábunkra mosolyogtak. Persze, hiszen a buddhákat gyakran félig hunyt szemmel ábrázolják.
– Melyiktől szokás gyermekáldást kérni?
– Ó, egyiktől sem – ingatta fejét a kísérőnk.
Egyetemistának látszott, pedig ötvenéves volt, és friss nagymama. A főoltár háta mögött megbúvó Könyörületesség Buddhájához vezetett minket. A nádszálvékony női buddha-alak könnyedén a hármas trónus támlájának dőlt. Ő is a lábunkat nézte, pedig a benzines tengert már rég lemostuk róla.
– Tőle kérjetek, én is itt kértem – súgta a tolmács. Penetráns szagú füstölőpálcikákat nyomott a kezünkbe, és magunkra hagyott. Pár perc múlva, még mindig köhögve, a kijáraton túl értük utol.
– Jövőre fiatok lesz! – nevetett ránk elégedetten. – A Könyörületesség Buddhája mindig fiúáldást hoz…
Hát igen. Így jár, aki nem tanulmányozza elég alaposan a szakirodalmat.
(Fotó: Brian Monroe, kép forrása: Pexels)