– Mit csinááálsz? – kiált a fülembe a telefonon keresztül drága barátnőm. Majd eldobom a mobilom, annyira felzaklat a hangja. Így, az ágyban fekve, ez több mint jólesik.
– Digifogyizom – mondom ki újra halkan.
– Figyelj! Ezt a szót már az előbb sem fogtam fel. Szereted, ha kiabálok a telefonban? – emelkedik újra a hangja. – Vagy mi van veled?
– Di-gi-fo-gyi-zom! Így jobb? Amúgy meg már az ágyban fekszem.
Hallom a sóhajt, ami annyira súlyos, hogy a jelentése csak egy lehet: „Nem vagy normális”.
– Hallottam ám! – hívom fel a figyelmét.
– Mit, drága Améliám? A sóhajom?
– Bizony. Már mondanod sem kell, értelek.
Nevetése majd szétviszi a fülem. Eltartom a telefont magamtól. Jobban járok, ha kihangosítom, úgy nem lesz annyira fájdalmas ez a beszélgetés.
– Szeretnélek én is annyira érteni téged, mint te engem! – A hangsúlya túl sokat tesz a mondat értelméhez. Kioktató, vagy nem is tudom, olyan… Keresem a szót magamban, de nem találom, miközben ő mondja a magáét. Miért nem figyelek inkább rá?!
– Várj! – nyelek egyet, majd folytatom. – Várj már! Kiestem a beszélgetésből!
Fészkelődni kezdek az ágyban. Nem akarom ezt, minek is vettem fel a telefont!?
– Mit csináltál? – szólal meg ismét, az átlagosnál magasabb hangfekvésben. – Amélia, ha most letesszük, és mondjuk egy órán belül újra hívlak, akkor olyan lesz ez a beszélgetés, mintha meg sem történt volna? Oké? Miért vagy egyáltalán ágyban? Este nyolc óra, ilyenkor te még bőven a számítógépedet szoktad matatni, vagy teregetsz, vagy mit tudom én, aktív vagy, de nem punnyadsz. Beteg vagy?
Totál hülyének néz. Pedig én csak pihenni szeretnék, és használtam egy olyan szót, amit nem képes felfogni, és innen már csak én lehetek a hunyó. Ő tuti nem, mert mondjuk nem érti, hogy a dolgok változhatnak.
– Lottikám, igazad van. Tegyük le, nem vagyok most hangulatban. Épp benne vagyok valamiben.
Megint oltári nevetés tölti be a teret, már a kisasztalon lévő virágom levelei is rezegnek. Még a férjem is benéz a hálószobába.
– Igeeen. Az ágyban. Bocs, ha belezavartam valamibe. De akkor ne utalgassál, csak nyomj ki! Jó szórakozást nektek! – feleli kissé szipogva, szerintem még a könnye is kicsordult a nevetéstől, hallom, hogy megállíthatatlanul rázza a hahota, és nem tudja folytatni.
Tényleg ki fogom nyomni, és magára hagyom a fene nagy jókedvével. Engem abszolút nem dobott fel. Úgyis megérti, ha nem ér el egy óra múlva. Tudni fogja, hogy mit csináltam. Az meg tarthat akár egész éjszaka is.
Még mindig nevet. Komolyan felidegesít vele.
Katt.
Bocsi, Lotti. Ez a mi időnk lenne egyébként. Egész héten száz felé vagyunk, nincs idő csak úgy dumálgatni napközben. Esténként marad időnk egy kis beszélgetésre, hetente legalább egyszer, amikor a család lenyugszik. De ez változni fog. Az időponton módosítanunk kell. Meg kell vele beszélnem. Holnap. Mert én most kikapcsolom a telefonom, az már biztos. Nem esik jól ez az egész agyalás, másra vágyom.
Visszamerülök a könyvembe, a lefekvés előtti olvasásomat ma már semmi nem zavarhatja meg. Az utóbbi idők legnagyobb ötlete volt, hogy belevágtam a digifogyimba. Megnyugtat. Jobban, mint egy meleg fürdő. Hosszú távon tesz nyugodttá, nem csak hirtelen tűzoltást nyújt a fáradtság ellen. Máris érzem a hatását, pedig csak egy hét telt el.
Lapozok és lapozok, visz magával a történet, minden mást kizár körülöttem. Furcsa érzés kerít hatalmába ezekben az esti kiegyensúlyozódásokban. Álmos vagyok már, de akár az is beleférhet, hogy két órát is olvassak egyhuzamban. Kivéve persze, ha azon kapom magam, hogy a pislogás elnehezíti a szemem. Ki ne járt volna még úgy, hogy belealszik egy sorba, miközben az ágyban fekve olvas? A furcsa ebben az egészben, hogy a történet a fáradtság ellenére is pezsdíti a vérem. Kellett nekem rémisztően jó thrillert választanom! Azon kapom magam, hogy nem is olvasok már, hanem álmodom, de továbbra is a sztoriban vagyok. Aztán felriadok. Mint az előbb. A könyvem rám esett. Halvány mosoly melenget meg, hisz csak fejbe kólintott a valóság, hogy elaludtam. Nem baj, emelem fel, és folytatom ott, amire utoljára emlékszem.
Reggel az óra riasztására ébredek. Kezdődik a nap, de nem ólomlábakon indul. Felkelek, végzem a reggeli teendőim, nem kell rohannom a kávéért, nem szomjazom rá, hogy meg tudjam, mi történt a nagyvilágban, a kezem ügyébe sem kerül a telefonom. Nem is olyan régen még a reggeli mosdókör sem létezett nélküle, most meg ott maradt valahol, ahova valamikor este letettem. Még felidézni sem tudom hirtelen, hol kellene keresnem, mert nemcsak kikapcsolom éjszakára, hanem a hálóból is kiviszem.
Miután összekapja magát a család és hivatalosan is elindul a nap, már a táskámban van a telóm. Továbbra sem kapcsoltam be, mert irtózom attól a rengeteg üzenettől, ami egy kikapcsolás után szokott érkezni. Mostanában akkor teszem meg ezt a lépést, amikor a munkakezdő ezer más dolgom végzem, és néma üzemmódban visszasüllyesztem a táskám mélyére. Amikor lemegy a reggeli pörgés, szánok rá néhány percet, hogy végignézzem a termést. Lotti üzenetén megakad a szemem:
„Feldühítesz! Hiába csörgetlek, ki vagy kapcsolva. Mi bajod velem? Valami rosszat mondtam? Hívj, ha érdekes lehet ez neked!”
Este mindenki megnyugszik, a gyerekek az ágyukban olvasnak, a férjem lehet, hogy még mindig meccset néz fülhallgatóval, de az is lehet, hogy a nappali egyik fotelében belemerült a legújabb skandináv krimijébe. A hálóból felhívom Lottit, mert tisztáznunk kell a történteket.
– Ne haragudj a tegnapiért! – kezdek bele. – Fáradt voltam, elaludtam.
– Semmi gond, drága, de aggódtam – cseng bánatosan a hangja.
– Tudod… – nem is tudom, hogyan fogjak bele –, nehéz ezt elmondani. Úgy éreztem mostanában, kicsit engednem kell a gyeplőn. De semmi komoly, nincs baj, csak nem volt valami komfortos mostanában az életem. Nehezebben aludtam el, a felkelés is egyre rosszabb volt reggelente. Érted, olyan kimerültségféle.
– Persze, értem.
Lotti hangja komoly, és talán a döbbenetet is hallom benne.
– Figyelj, ne áss el egyből, oké?! Nincs baj!
– Nincs, értem.
Színtelen hangja még nyomasztóbbá teszi a beszélgetést.
– Lotti! Nem arról beszélek, hogy nincs szükségem a barátnőmre. Nem ezért kapcsoltam ki a telefonom. Hanem mert, tudod, milyen az… Amikor érzed, hogy valami nem kerek, mégsem változtatsz, és csak sodródsz tovább a negatív hullámokkal. Ennek próbálok véget vetni, és szerintem működik. Végre sikerül leuralnom az örvényt.
– Ó, baszki, ez már megint az a mágikus duma, amibe tegnap keveredtünk.
– Di-gi-fo-gyi-zom – nevetek fel.
– Amélia! Neked elment az eszed! Készülsz a nyári szezonra, vagy mi? Oké! Várj, felfogtam! Nekiálltál a beachbody-projektnek! Világos ez, mint a nap! Vagy, a fenét! Mentek a Maldívra! Itt hagyjátok a rohadt telet, és mentek a frankó nyárba! De miért kell ezt nekem kitalálnom? Mondjad már, mi van!
– Lottikám! Te egy okos, értelmes ember vagy, mégse mennek az összetett szavak? Miért kapaszkodsz a fogyiba?
– Mert baszki, csak azt értem! Mi a szar az a digi? Valami szolgáltatói akcióról van szó? Vagy valami hülye netszó, amiről mindenki tudja, mit jelent, csak én nem?
Végre elértem, hogy Lotti ne a síromat ássa, hanem felpaprikázva ossza nekem az észt, és éreztesse velem, nagy csapásokkal evezünk a ki a hülye kérdéskörbe.
– Digitális, az megvan, igaz? Fogyókúra, az eddig is oké volt. Nevezik ugyan detoxnak is, de nekem sokkal jobban ízlik a fogyi szó, mert akkor nem érzem úgy, hogy kényszer, csupán egy próba, ami vagy bejön, vagy nem.
– Aha!
– Aha-érzés! De örülök!
– Szóval a digi-lószarodnak köszönhetem, hogy iktatsz az életedből?
A hangja mérgesre vált, és számonkérő. Igaza van, rajta csattan az én jól létem.
– Ne haragudj! Belátom, hogy önző vagyok. De megtaláljuk a módját, hogy kiengeszteljelek. Beülünk majd sütizni valahova, mit szólsz? Vagy tudod mit? Mint régen, elmegyünk együtt cipőt vagy ruhát venni, vagy csak úgy beugrunk egy bárba, vagy nem tudom – halkul el a hangom.
– Amélia! Nem kell magyaráznod, milyen az, amikor a barátnők találkoznak.
A távolságtartó hangszínét nagyon nem szeretem. Ez nála a teljes egyetnemértés jele.
– Nem szívesen mondom, de nem szeretném tovább magyarázni. Attól, mert változnak a dolgok, mi még ugyanazok maradunk egymásnak. Én ott vagyok neked, és te is nekem. Bár lehet, hogy a kapucsengőt kell benyomnod hozzá, ha este keresel. Ezt szívesen megteszem én is érted, ha hasonló cipőben jársz majd, mint én.
– Sajnálom!
– Ne haragudj, hogy nem szóltam róla. Nem gondoltam fontosnak.
– Viszont! – élénkül újra a hangja. – Ideje mesélned róla, hogyan működik ez digi-miaszarom-fogyi! Most már felhúztad vele az agyam! Mit kell ehhez tenni?
– Hát… egyszerű – nevetem el magam. – Én könyvekkel digifogyizom. Tehát fogok egy könyvet, és olvasok…
(Fotó: Caio, kép forrása: Pexels)