(részlet)
652.nap
…A lányok azt mondják, hívjak segítséget, mert ez nekem már sok. Tapintatosan nem úgy fogalmaznak, hogy azért, mert öregnek tartanak már ennyi mindenhez. Miről beszélnek ezek? Apám ilyen idős korában még szőlőt ültetett, ami legkorábban három év múlva hoz termést. Még jó, hogy nem alma- vagy diófát! Egyébként is, hogy lehet a saját kertet élvezni, ha az nem az én kezem munkáját dicséri?
Fáradt lennék? Vagy már nem tudok egyszerre mindenre koncentrálni úgy, mint régebben?
Mosom a megtisztított sárgarépát, gyökeret, krumplit, összevágom a marhahúst. A cica odasompolyog a friss hús illatára. Kap egy falatkát, csak hogy odébb álljon. Potyognak a könnyeim, ahogy a hagymát vágom, pedig a szemüvegem rajtam. Minden okom megvan a sírásra, mert a mai délelőtt letaglózott, és egyébként is. Itt van ez az ápolás, amibe úgy csöppentem, mint Pilátus a krédóba. Szerencsére már nem termelődnek új kupacok, ezért neki kellene látnom az eddig összegyűjtött és feltétlenül megőrzendőnek gondolt kacatok, vagy inkább kincsek rendezésének, amik akár a földtörténeti múlt egymásra rétegződő fosszíliái, körbevesznek, és nincs már hely semminek, ezért nem halogatható tovább, hogy nekiálljak a munkának.
Aggasztó az is, hogy be vagyok zárva, alig mozdulok ki, ha nem lenne a lovarda, nem kellene patikába vagy vásárolni menni, mindig itthon lennék, mert nem hagyhatom Janit huzamos ideig magára. A ház immanens része lettem. Lehet, hogy már egy tartófal vagyok?
Összefolynak a könnyek az arcomon, ahogy a napok, a hetek, az évek. Elegem van, és lehajtom a fejem, hátha ez segít láthatatlanná válni, diffundálni, eltűnni.
A zsír sercegése térít vissza az önsajnálat legmélyebb bugyraiból a jelenbe.
Megyek Janihoz, teszem a dolgom körülötte, szótlanul, anélkül, hogy ránéznék.
– Valami baj van, olyan rosszkedvűnek látlak? – jut el a hangja hozzám.
Elszégyellem magam, mint egy gyerek, akit csínytevésen kapnak.
– Fáradt vagyok, és elegem van, most, hogy rám szakadt a lovarda teljes egészében. És annyi minden más is dologgal is jó lenne előbbre jutnom – válaszolom.
– Miért is kellett elmennie a lovásznak? – firtatja Jankó.
– Jaj, ki kell mennem megkeverni a gulyáslevest, mindjárt jövök és elmesélem – fordulok ki a szobából.
Nyertem egy kis időt, hogy végiggondoljam, mit is meséljek el neki a mai nap és az elmúlt hetek időszakából.
Megkeverem a levest, lassan fő, nem lobog. Beleteszem a babérlevelet és a csipetkét is. Hamarosan kész.
Hogy mondjam el neki, hogy ma a rendőségre idéztek?!
– Tanúként hallgatjuk meg, ezért köteles igazat mondani – és még sorolja tovább az ifjú nyomozó az ilyenkor szokásos szöveget, röviden megemlítve a jogaimat is.
A fiatal hölgy zúdítja rám a sablonos kérdéseket. Kénytelen vagyok hát a nem túl távoli múltba visszaröpülni, hogy a válaszaim pontosak legyenek. Mindent újraélek.
– Délutánra csomagoljon össze! Karcsi, este már nem alhat itt! – mondtam határozottan, de szomorúsággal a hangomban, és a nyakörvénél fogva szorongattam és lábamnál tartottam a kutyám. Elhoztam magammal ezt a békés borjút, hogy megvédjen, ha valami atrocitásra kerülne sor. Remeg a kezem, ezért simogatom a fejét, ne látsszon, félek.
– Nem lehetne, hogy mégis…
– Nem, nem lehet, kizárt – válaszoltam ellentmondást nem tűrően a férfi próbálkozására.
Tisztában voltam vele, hogy mint a szőlő és a szőlőműves, egymásra vagyunk utalva, ezért sok mindent elnéztem neki. A kis lakását színesre festett láncokkal vette körbe. Azt gondoltam, otthonossá akarja tenni a környezetét, nem bántam hát. Hangszórókat aggatott a tornácra, sokszor üvöltött a lakodalmas zene, azt hitte, örülünk neki mi is. Mindenkivel szóba elegyedett, aki csak jött, ha akarta az illető, ha nem. Ugyanakkor a közös programokból rendre kivonta magát. Biztattam, hozzon asszonyt a házhoz, hogy ne legyen egyedül. Maradt magának. Fura figura volt, de meg kell hagyni, a lovakkal jól bánt.
Hallom a saját hangom, ahogy a nyomozóhoz beszélek, miközben végképp elönt az elkeseredettség, amiért a lovardát, ami az én életemben a nyugalom szigete, és eddig se a járvány, se a Duna áradása vagy egy cunami sem tudott elsodorni, most bemocskolta ez a történet.
– Azon a napon este nyolc körül hívott fel Anna, az egyik lótartó, nem sokkal azután, hogy hazaértem a délutáni lovasedzés megtartását követően. Amikor eljöttem, Anna kislánya, Ibolyka, és barátnője, Emma már a lovuk körül sertepertéltek. Kérdeztem őket, mikor jönnek értetek, ők azt felelték, pár perc múlva. A pályán is volt még egy felnőtt lovas. Így eljöttem, beteget ápolok, ideje volt hazamennem hozzá. Innentől már csak Anna elbeszéléséből tudom, mi történt.
– És mi történt? – kérdezi a nő.
– Anna azt mesélte, hogy egyikük elment lovat legeltetni, de Ibolyka tett-vett még a szekrényükben, amikor Karcsi, a lovász odalépett hozzá és átölelte, mondván, látta, milyen ügyesen lovagolt ma. Simogatni kezdte, és benyúlt a pólója alá. Az egész csak néhány pillanatig tarthatott, de megfenyegette a lányt, hogy ez maradjon az ő titkuk, különben a lovuk bánja. A lányok túl csendesen ültek a kocsiban hazafelé úton, ez gyanús lett az anyának, egy kis unszolást követően elmondták neki, mi történt, ő meg nekem. Azt tanácsoltam neki, hogy tegyenek feljelentést, Karcsit pedig azonnali hatállyal menesztem.
– Felismeri ezeket a személyeket? – kérdezi élesen a fiatal hölgy, és egy papírlapot tol elém, rajta négy férfi fotója.
– Nem – válaszolom. – De elnézést, esetünkben nem ismeretlen férfiről beszélünk! Egyáltalán, megkeresték azt az embert, aki elkövette a zaklatást? Esetleg kihallgatták azóta, ha a helyszínre már nem jöttek ki rögtön, hogy körülnézzenek, megnézzék és lefoglalják a telefonját vagy a számítógépét?! Máskor olyan gyorsan tudnak ilyen intézkedéseket tenni?!
– Nem tudjuk az elérhetőségét – kapom a meglepő választ.
– De hát, akik a feljelentést tették, gondolom elmondták az illető nevét, személyleírást is minden bizonnyal tudtak adni róla, és a telefonszámát is megadták, vagy nem?
– Erről nem adhatok önnek felvilágosítást.
Elképedek. Hogy lehet, hogy nem történik semmi? Hányadik jegyzőkönyv lehet ez?
A leves kész. Tányérra szedem. Beviszem Janinak.
– Itt a világ legfinomabb gulyáslevese! – kiáltom.
– Csak egy kicsit kérek… de miért is ment el a lovász? – mondja.
Nem vár választ, beleszagol a leves illatába, és ennyit mond:
– Hú, ez isteni lesz! Látom, nem akarsz róla beszélni. A lovászról. Hagyjuk is! Egy lovász kihordási ideje fél év, ő meg már vagy három éve nálunk volt, nem?
A részlet a szerző Ápolósdi című, még kiadatlan, háromrészes naplóregényéből származik.
(Fotó: Amar Preciado, kép forrása: Pexels)