Gróf Szécsen Miklós és Esterházy Alice grófnő emlékére
Amikor a bimbó és a rügy kifakadt, mi mindig akkor indultunk. Ahogy az élet. A bátyám F.-ből jött, én N.-ből, és a vérvonalak M. ország előtt, a határnál összeérnek. Ő vonattal, én autóval, aztán csak én vezetek. Már régóta nem sírunk. És nem is nevetünk. Ahol élünk, az az otthon, ahova jövünk, az a haza. A bátyám mérnök lett, kerülte a heves érzelmeket, gyerekkorunkban ő értette meg előbb, hogy nincs miért várni. Haláláig egy idősotthonban lakott, nem született gyereke. Nekem sem. Belőlünk már nem sarjad új élet, nem nyílik bimbós virág, nincs fürtökben gyermek, unoka. Nálunk a vérvonal megszakad. Nekem az otthon egy bérház, ahol precíz a rend, és mindig higgadt a nyugalom. Korrekt a megbecsülés, úgy kezelnek, mint egy múzeumi tárgyat a luxusbutikban, ahol dolgozom. Ügyelek a színekre, az anyagok harmóniájára és az etikettre. A vendég kávét kap és frissen facsart narancslevet, miközben ruhát válogat. Most már tudom, milyen az urak élete. A szoknyák úgy suhognak, mint gyerekkoromban a kastély enfiladeos termeiben a törtfehér, a rózsaszín, a vörös. Anyám karcsú nyaka, sűrű szemöldöke, apám hangja kísér, mindezekre nem emlékszem, de sokszor mesélték. A modorom kifogástalan. Hibátlanul beszélem az itteniek nyelvét is már vagy 70 éve, és akcentus nélkül az anyanyelvemet. Magyar grófnő vagyok, magam is luxustermék. Ritka, érdekes, törékeny, és nem túl hasznos. Ahogy anyám és apám. Nem emlékszünk rájuk, én kettő voltam, a bátyám négy, akkor. Csak néhány fénykép maradt, meg a legenda, meg a kastély, ami utána óvoda lett, meg szociális otthon, meg szükséglakás. Most múzeum és könyvtár. Nem tudom, melyik volt a mi szobánk, húsz év óta mégis minden tavasszal visszatérek. Anyám még mindig 35 éves, és apám is ugyanolyan fiatal, ők változatlanok, de mi megöregedtünk. Rajtuk nem fog az idő, a köd, a hiány, a hajnali fagy, a sírás, és már nem riasztja őket mindaz, ami egykor lábbal tiport rajtunk. Anyám, tört porcelán, apró címeres ezüstkanál, egy évvel korábbi vidám születésnap vagy esküvő, tejszínhabon kandírozott cseresznye, bújó hóvirág. Apám szivarfüst és szalonkabát, zsebében gyöngyház markolatú pisztoly, az ára két tarkólövés. Anyám véres folt a sárban, felhasított szájjal, hogy erőszakkor ne tudjon sikítani, apám arcán föld. Az emlékek piszkos levelek, eltépett fotográfiák, bakancs sarkára tapadt selyemszalagok. Az emlékek sem igaziak, csak mondták, csak álmok zuhatagai, mások képeiből kreált álvalóságok. Történelem. Halálból nem lehet életet összerakni. De mi mégis jöttünk, most már csak én, minden márciusban. Nézem a kastélyt, várok. Várnak. Látom anyámat, mintha jönne, és tudom, hogy ő már soha nem öregszik, csak én múlok. Ő még mindig 35, még mindig március van, még mindig aznap, amikor fejbe lőtték, és én még mindig várom a tavaszi napfordulót, amikor a világosság legyőzi végre a sötétet.
(Fotó: Lamberg-kastély, Mór)