Ez a legszomorúbb szamuráj, akit eddig láttam. Hiába emeli magasra a kardját, akkor is az. Ráadásul sáros is. Apukám hozta nekem. Örülnöm kellene, de nem tudok, mert annyira, de annyira szomorú. Sokkalta szomorúbb, mint az a színész bácsi abban a filmben, amit nem engedtek nekem megnézni, mikor még kicsi voltam, de később, iskoláskoromban már megnézhettem. És abban csak úgy vágdostak a kardjukkal, csihi-puhi, mind, a katonák, meg gyilkolászták egymást, és kifolyt a vérük is nekik. Az a szamuráj, a filmben is, az is nagyon-nagyon szomorú volt. Annyira, hogy folyton csak kiabált. Mindig azt kiabálta, jó hangosan, hogy: – Szakét! Szakét! Akkor még nem tudtam, mit is jelent ez, de anyukám elmagyarázta, hogy a szaké olyan, mint a bor meg a pálinka. Aztán később, a film után azt is elmagyarázta nekem, mikor bementünk a szobámba és lefeküdtünk, és elmondott mind a két meséskönyvből egy-egy mesét, abból a vastagból is, amit a pap bácsik a templomban szoktak olvasni, a Bibliából is mesélt nekünk, mert azt sosem szoktuk kihagyni, és utána mindig imádkozunk együtt, és aztán meg beszélgetünk, és akkor este anyukám elmondta, hogy a szamuráj bácsi azért kiabálta, hogy: – Szakét!, mert fájt a lelke, vagyis szomorú volt, és azért volt szomorú, mert nagyon sok ellenséges katonát megölt. És akkor azt is elmagyarázta még, hogy akinek a lelke fáj, az mindig ilyeneket csinál, ezért vannak az alkoholisták vagy a kábítósok, de ők nem gonoszak, hanem betegek, úgyhogy azokra az emberekre nem szabad haragudni, csak nagyon kell szeretni őket, hogy meggyógyuljon a lelkük. Anyukám elárulta azt is, hogy az ő apukája, aki az én nagypapám, de akit már nem ismerhettem meg, mert nagyon hamar meghalt, hamarabb, mint ahogy én születtem, ő is sok bort ivott. Biztos ő is nagyon szomorú lehetett! De ezt már anyukám nem mesélte tovább, mert akkor ő lett nagyon szomorú, és azt én sosem szerettem. Meg akkor nekem is zsibbadni kezdett valami a pocakomnál, én nem tudom, de az is lehet, hogy ilyen az, mikor fáj a lélek?
Szóval ez a szamuráj, ez a sáros is igen szomorú. Sokkalta szomorúbb, mint a filmes. Nem látszik rajta, mert a nagy bajusza eltakarja az arcát, a sisakja meg a fejét, de tudom, hogy az. Érzem. Én már mindent érzek. Sokkal jobban, mint régen. Meg tudom azt is, ki mit gondol, belelátok az emberek fejébe, hallom, mit is mondanak odabent.
Most is, azt is hallom, amit anyukám mond. Azt mondja, amikor megtalálja a csokor alatt ezt a katonát, a szamurájt, hogy ezt biztos az apja hozta. Én tudom, hogy igen, apukám hozta. De anyukám ezt nem tudja, inkább elmegy a másik nagyihoz, az apukám anyukájához is, hogy biztos legyen benne. Nem mintha anyukámat a nagyi szívesen látta volna bármikor is. Bántotta, meg minden. Pedig anyukám próbált a nagymamámnak a lelkére beszélni, de hiába. Mondjuk nagymami engem sem szeretett. Egyszer, amikor elvitt minket a diósgyőri várba, engem meg a tesómat, akkor a vár tetején én letoltam a nadrágomat és mutogattam a fenekemet, és nagyi rám ütött. Jó, lehet, hogy nem volt okos dolog, amit csináltam, de az sem volt okos, amit ő csinált. Hogy kitiltotta anyukámat a házából. Anyukám meg sírt, meg nem akarta, hogy nélküle nyaraljunk, de az apu elvitt minket, úgy, hogy egy hétig nem beszélhettem anyukámmal, és nagyon hiányzott nekem a hangja. Úgyhogy amikor a legtöbb ember látott minket, ott, a várban, letoltam a nadrágomat. A nagymami meg jól rávert. Csípett a fenekem, de mégis kicsit jobban éreztem magamat utána.
Nem értettem, anyukám miért engedett minket nagymamához. Ott úgyis csak a rosszakat mondták róla. És én tudtam, hogy az mind hazugság, meg a tesóm is tudta. És az apu sem védte meg anyukámat, pedig ő is tudta. De nem baj, a nagyi már nem bánthatja anyukámat. A nagyi már senkit sem tud bántani, az aput sem tudja, nagypapát sem tudja, meg magát sem.
Szóval a szamurájt az apukám hozta nekem. Anyukám is tudja már, rájött, amikor a nagymami sírcsokrán ugyanazokat a virágokat és díszeket látta, mint az enyémen. És az enyém alá rejtette apukám azt a nagyon szomorú ólomkatonát. Azért is lett sáros, mert eldugta a csokor alá. Pedig tudhatja, hogy az anyu, ha elhervadnak a virágok, akkor kidobja őket. Meg a mécseseket is, mikor már elégnek, és ha nagyon sok gyűlik össze.
Szívesen játszottam volna régen ezzel a szamurájjal, nagyon vágytam ilyen katonákra. Mondjuk apukám mindig nagyon szép dolgokat vett nekünk. Amíg kicsi voltam, akkor is, de később is, nagykoromban. Akkor főleg, mikor a válás után odaköltöztem hozzá. Olyanokat vett, amiknek úgy gondolta, örülök. A legdrágább dolgokat és a legszuperebb cuccokat vásárolta, tényleg nem sajnálta semmire a pénzt. A legutolsó egy egyiptomi út volt, amit vett nekem. Jucika találta, az új barátnője, az, aki a másik néni után lett apukámnak, azután, akit egyszer nagyon összevert apu, és aki kék-zöld lett, na azzal nem is lakott sokáig együtt. Anyukámat sosem verte meg úgy. És csak ritkán. Anyu azt mondta: egy kezén meg tudja számolni. Tehát Jucika, apukám második nagy szerelme – ezt az anyu mondta így –, ő mindig nagyon jó akciós utakat tudott találni a neten, és hát kaptam egy egyiptomi nyaralást, ami még így, féláron is méregdrága volt. Ezt meg a Jucika mondta nekem. Mert én azt találtam mondani, hogy nem akarok Egyiptomba menni. Azt mondták, bárkit vihetek magammal, de én nem akartam senkit vinni, mert tudtam, hogy akit szeretnék, az úgysem jöhetne velem. Így a Juci is, meg az apu is megsértődtek kicsit akkor, azt hiszem. De utána gondoltak egyet, és elutaztak kettesben a melegbe, hogy ne menjen kárba a jegy, így mire hazajöttek, addigra minden rendben lett. Ők így gondolták.
Mondjuk, ebben a családban mindenki fázik. Ezt az anyu mondta egyszer. Azt hiszem, valami olyasmire gondolt, mint a szakés szamurájnál. Anyukám szeretett ilyeneket mondani, mindig írt valamit, meg verseket olvasott, és azokban vannak ilyen szépen együtt a szók. Igaz, hogy anyut mindig kinevették, ha ilyesmiket mondott vagy írt. Én nem. Csak amikor már nagyobb lettem, mert ha én nem nevettem volna ki, akkor lehet, hogy engem nevetnek ki. Vigyáztam is, hogy sose áruljak el semmi olyat, amiért kinevethetnek, vagy amin viccelődhetnek. Egyszer a tesóm is viccelődött, azt mondta, hogy én egy buzi vagyok, nem komolyan, de mégis, és én akkor annyira bemérgesedtem, hogy elkezdtem kergetni, ő bemenekült a szobájába, én meg beszakítottam az ajtaját. Egy hét múlva anyukám látta meg a beszakadt ajtót, és kérdezte, mi történt. Nem mondtuk el neki, nem akartam a tesómnak sem rosszat, mert biztos baj lett volna, ha anyukám megtudja az igazat. Apukám nem látta meg azt az ajtót. Ő általában sosem vett észre semmit, mert ő mindig valami másra figyelt. Fontosabb dolgokon gondolkodott, olyanokon, mondjuk, hogy hogyan fogják idegen országokból beutazó bácsik tönkretenni a mi hazánkat, meg mit csempésznek ki vagy be a határon. Őt mindig ilyenek érdekelték, folyton ilyen könyveket rendelt az antikváriumból, azokat olvasta. Igaz, csak azután kezdett ilyeneket olvasni, miután hazajött Angliából. Ahol olyan sokáig volt, hogy én majdnem kijártam a kiscsoportot, mire végleg hazautazott.
Jé, tényleg! Azt hiszem, ezt a szamurájt is ott vette nekem, kint, Angliában. Nem értem, most miért hozta ezt el nekem, hiszen tudhatja, hogy én már nem játszhatok. Ráadásul sáros is, szomorú is. A legszomorúbb szamuráj, akit valaha láttam.
Anyukám sem tudja, hogy mit csináljon vele. Egy darabig itt hagyja, aztán majd hazaviszi a többihez. A halloweenes tökfigura és a törött szárnyú angyal mellé fogja tenni, amik a „Fájó szívvel búcsúzunk tőled: keresztszüleid” felirat alatt vannak. Meg a bölcsességfogam mellé, amit egy pici üvegecskében őrizget, s amit néha magával visz, ha fontos fellépése van és erőt szeretne hozzá kapni, s amit a mellé a dobozka mellé tesz utána mindig, amiben a fésűmből kiszedett hajszálaimat tartja. Hazaviszi, mert nem tud mást kitalálni. De jobb is. Legalább nem érzem ennek a szamurájnak a szomorúságát.
Most apukám azt gondolja, hogy fázok. Pedig nem is. Itt olyan fényes és meleg minden. Jó itt. De apukám ezt nem érti. Ő sokat sír miattam. Próbáltam neki is, meg a testvéremnek is elmondani, hogy ne sírjanak miattam. Álmukban mentem el hozzájuk, mert olyankor sok emberhez könnyebb eljutni, de annyi szúrós és sötét gondolatokkal voltak körbevéve még akkor is, hogy nem fértem melléjük, nem bírtam a közelükbe jutni. Hiába próbáltam nekik segíteni, nem sikerült.
Anyukámhoz gyakran elmegyek éjjel. Van, hogy nappal is. Igaz, olyankor sem lát, de megérzi. Szokta is mondani a fejében, hogy megint itt vagy, kisfiam, és én akkor nagyon örülök neki, néha még meg is simogatom, és tudom, hogy boldog tőle. Érzem, mert olyankor melege lesz. Már nem fázik egyáltalán, és örül, hogy él. Ezt mondta a múltkor. Meg azt, hogy boldog, hogy én már boldog vagyok, és megköszönte, hogy meglátogattam. Aztán van, hogy éjszaka megyek hozzá, és az olyankor még sokkal jobb. Mert olyankor ő is lát, és ugyanúgy vagyunk együtt, mint amikor éltem, és akkor nagyokat beszélgetünk, ugyanúgy, mint mikor még kisebb voltam, mielőtt még nekem sem fájt a lelkem. És az álmaiban néha táncolunk meg sétálunk, és van, hogy ölelget, mint amikor kicsi voltam. Meg simogat is és puszilgat is, olyanokat csinál, amiket a végén már nem mert csinálni, mert már mégiscsak nagyfiú voltam, és az olyanokat nem nagyon illik az anyukáknak ölelgetni. De egyszer, egyetlen alkalommal bátorságot gyűjtött, és akkor fél órán keresztül szó nélkül csak simogatott és puszilgatott, és a szoba megtelt azzal a melegséggel, ami ideát van, meg az ő szívében van, és én annyira fáztam már, hogy hagytam. És bizsergés volt, benn, a szobában is, és a bőröm is bizsergett, és akkor már olyan régen nem ért hozzám senki, annyira régen nem ölelt és puszilgatott senki sem, hogy hagytam neki jó sokáig, és anyukám tudta, hogy mennyire szeretem a simogatást, jól ismert, hisz még a tévét is mindig úgy néztük, hogy összeért valamink, kezünk vagy lábujjunk. És anyukám próbált velem beszélni, de én nem tudtam már beszélni vele, mert annyira hideg volt már akkor körülöttünk. Ő is didergett. És már nem tudtuk egymást sem melegíteni. Mert otthon már mindenki csak vacogott.
Apukám most azt hiszi, rossz nekem. Meg hogy fázok idelenn, a föld alatt. Pedig nem is. Meg amúgy is, mindjárt jön a tavasz, nőni fognak a hóvirágok, amiket anyukám ültetett a síromra, aztán a többi vadvirág is fog nyílni, mindig valami szép, úgy, mint otthon, a régi kertünkben is illatozott, ahonnan el kellett költöznünk. Anyukám tudja, hogy jó nekem itt, és megérti, hogy ide jöttem inkább, hiszen én majd meg fagytam már abban a családban, ami amúgy is széthullott. De anyukám érti. Ért engem, hogy miért tettem, amit tettem. El is mondja sokszor. Olyankor sír is egy kicsikét, igaz, de belelátok a fejébe, és ott a gondolatait is látom, és annyira, de annyira igaza van, ahogy mondja: fiam, drága kicsi fiacskám, annyira, de annyira hideg van a világban, annyira fáznak az emberek…