A nyolcvanadik évét taposó, négylakásos társasház szégyenlősen bújt meg a fák árnyékában. Hosszú élete során látott egy-két vad dolgot. Ha rájuk gondolt, hullani kezdett róla a vakolat.
Olyan emberek építették a háború alatt, akik hittek abban, hogy a nagy világégésnek hamarosan vége lesz. Látott még hulló bombákat, vonultak előtte büszke SS katonák, rongyos hadifoglyok, barnainges suhancok, akik embereket lökdöstek maguk előtt, hogy végül a Dunába lőjék őket. Keleti fala kétszer is leomlott, amikor a repülők zúgása, a bombák sivítása megremegtette.
Aztán vége lett a háborúnak, s ő hitte, hogy a leckét mindenki megtanulta; de az ötvenes évek derekán, amikor a déli oldalán golyószóró ütött lyukakat, ijedt emberek bújtak meg falai között, és az utcákat megint ellepték a tankok, rájött, mekkorát tévedett.
Nem akarta, hogy ismét bombák hulljanak, hogy az egyik ember űzze, hajtsa a másikat a vallása, a bőrszíne vagy a ki tudja mije miatt! Nem akart újra reszketőket bújtatni, nem akart többé síró gyerekeket, felnőtteket látni. Örült, amikor vége lett a zavargásnak, és annak, hogy viszonylag békében teltek a Gulyáskommunizmus évei.
Amikor kétezer-hat őszén valami beszéd miatt megint zavargás támadt, ő akkora vízágyú pofont kapott, hogy két hétig tartott, amíg kiszáradt. Igaz, utána rendbe hozták, kapott új külsőt, sőt még szigetelést is – a lakók nagy örömére. Friss, ropogós tojáshéj színű ruhájában, az újonnan fejére került, világítóan piros cserepeivel, tükörfényes ablakszemével, mosolyogva nézte az előtte elhaladó forgalmat.
Alig telt el pár hét a felújítás után, amikor a két legidősebb lakó élete utolsó útjára indult. Kedvelte a két kis öreget, végigélte velük életük minden pillanatát, a gyerekeik születésétől a szülők temetéséig. Ismerte már minden mozdulatukat, minden fájdalmukat, a reggeli nyögéseket, az esti nagy sóhajokat. Miután elmentek, üresség és nyomasztó magány maradt a két lakásban.
Aztán egy nap munkások jöttek, akik az új tapétával, a felcsiszolt parkettával lezártak egy korszakot. A két lakás, amely újra kiadóvá vált, megfiatalodva, a bekúszó napfénytől boldogan nyújtózott az emeleten.
A keleti oldalán olyan sűrűn cserélődtek a bérlők, hogy megismerni sem volt ideje őket. Valamiért ezek a lakások nem sokáig tűrték meg az új beköltözőket, akik rendre arra panaszkodtak, hogy kellemetlenül érzik magukat az épületben. Az egyik lakó még egy lakássuttogót is hozott, aki szellemeket látott, és képes volt az ártást levenni bárkiről, ám a lakásban semmit nem talált.e
Aztán végre egy nap megérkezett a légiesen karcsú, hosszú szőke hajú Léna, és a szikár, magas, barátságtalan, a haját lófarokban viselő Robin, és birtokba vették az első emelet hatot. Melléjük, az első emelt hétbe egy középkorú, decens kinézetű pár, a töltött galamb, festett vörös, mindig mosolygós Irénke, és a kellemesen őszülő, enyhén pocakos Józsi költözött.
A fiataloknak nagyon örült, remélte, hogy hamarosan kicsiny lábak dobogása és hangos nevetés veri fel ismét a lépcsőháza csendjét. Eltelt egy év, majd kettő, de a gyerekzsivaj helyett egyre többször valami néma feszültséget érzett kiszűrődni az első emelet hatból. Aztán egyre gyakrabban hallott veszekedést, aminek a végén Robin általában elrohant.
A másik lakásban Irénke ilyenkor mindig összerezzent. Rossz emlékei lehetnek.
Irénke és Józsi egyedül élt, nem volt gyerekük. Ez számára már a második napon kiderült, mert Irénke elsóhajtotta élete bánatát az erkélyen. Néha jöttek hozzájuk barátok, egy-egy este ők is elmentek, általában moziba, színházba. Ezt nagyon szerette, mert ilyenkor mindig megbeszélték, mit láttak, sőt elvitatkozgattak azon, hogy kinek mi és miért tetszett. Jó volt hallgatni őket.
Egy nap a fiatal pár kora hajnalban érkezett haza, s őt a békés szendergéséből durva ajtócsapkodás, sikítozás, pofonok csattanása, és Léna sírva könyörgő hangja keltette:
– Kérlek, Robin, hidd el, nem is néztem rá! Ő kért tőlem tüzet! Mit kellett volna tennem?
– Persze, hogy tőled kért, amikor úgy vigyorogtál rá, és úgy riszáltad magad előtte, mint egy kurva! – Újabb pofon, majd valami feldőlt.
A másik lakásból felhangzott Irénke aggódó hangja:
– Józsi, csinálj már valamit!
– Mégis mit?
– Mit tudom én, de én már nem bírom tovább.
– Ez nem a mi dolgunk.
– De hát hallod hogyan…
– Aludj!
A ház felsóhajtott, szellőzőnyílásain a gázmolekulák sokaságával kiáramlott a por. Majd’ minden nap ez történik! Léna már kék-zöld.
– De ha az a hülye férje agyonüti? – hallotta ismét Irénke hangját.
– Akkor legalább csend lesz! – mordult rá a férje.
Hétvégén vendégek érkeztek a fiatalokhoz. Négyen. Két pár. Nagy nevetések közepette vonultak be a lakásba, és dicsérték minden szegletét.
Örült neki, bár tisztában volt vele, hogy csak fele olyan jól néz ki, mint amennyire dicsérik, de a szép szavak melengették a lelkét. Ki is húzta magát, már amennyire az eresztékei engedték. Recsegett, ropogott, jólesően nyújtózott.
– Gyerekek, ez a ház mozog! – jegyezte meg ijedten az egyik nő. Egy pillanatra mindenki az épületre figyelt, ő meg rémülten hagyta abba a nyújtózkodást.
– Léna hol van? – törte meg a feszült csendet a másik.
Robin szó nélkül a konyha irányába mutatott.
– Miért nem jössz már ki? – kérdezte az ajtófélfának támaszkodva a nő Lénát, aki egy hatalmas lábas fölé hajolt.
– Kacsát sütök, mindjárt készen van. Ilyenkor nagyon kell rá vigyázni, tudod, hogy még véletlenül se süljön le, vagy süljön túl. Robin egyiket sem szereti. Pedig az a legjobb, amikor kicsit megkapja a tűz a bőrét, akkor olyan finom ropogós.
– Mennyit fogytál? – lökte el magát az ajtófélfától a nő, s közben alaposan végigmérte Lénát.
– Csak néhány kilót. Mostanában nem kívánok enni. Pontosabban nem mindent tudok megenni – simította meg a hasát –, és… – nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a nő fejhangon felvisított.
– Jézusom! Dini! Gyerekük lesz! Hallod ezt?
– Lesz, ha ki nem veri belőlem – morogta az orra alatt Léna az üres konyhának.
A vendégek felugráltak és gratuláltak. Robin a leendő apa boldog vigyorával fogadta a gratulációkat, de látta, hogy a férfinak a szeme nem, csak a szája mosolyog.
A vendégek későn mentek el, Léna pakolni kezdett, Robin a tálalónak támaszkodva, zavaros szemekkel meredt az asszonyra, aki éppen egy üres poharakkal teli tálcát egyensúlyozva igyekezett a konyha felé.
– Mégis mikor akartál szólni? – kérdezte, visszafojtott dühvel.
Léna kezében megremegett a tálca, a poharak ijedt csilingelésbe kezdtek. – Csak ma tudtam meg!
– Egyáltalán, az enyém ez a gyerek? – lökte el magát a tálalótól a férfi, és kiverte Léna kezéből a tálcát.
– Mégis kié lenne? – sírta el magát a nő.
– Mondjuk a múltkori bagózó pasasé – üvöltötte a férfi, és a mondattal egyidőben pofon ütötte az asszonyt.
Látta, ahogy Léna kétségbeesetten letörli a szája sarkán kiserkenő vért, hogy a férfi teljesen elvesztette az eszét, és önkívületben üti azt a szegény nőt. Érezte, ahogy Léna a gyermekét védi, és erejének utolsó morzsáit felhasználva betámolyog a fürdőszobába, majd magára zárja az ajtót.
A férfi ököllel verte a vékony furnérlemezt, ami itt-ott már engedett.
Ekkor döntött. Elég volt! Addig feszengett, amíg sikerült egy hatalmas darabot leszakítania magából, és azt hanyag eleganciával a férfi fejére ejtette, aki elájult.
Ez nem elég, mondta magában, és újabb darabokat hullatott a férfira, majd rádöntötte a fürdőszobaajtót is, egy faldarabbal együtt.
– Józsi! Hallottad ezt? Mit csináltak ezek? – ült fel Irénke az ágyban.
– Mondtam már! Nem a mi dolgunk! – húzta magára még jobban a takarót Józsi.
– Ó, az Istenedet! Akkor átmegyek én, ha te ilyen nyámnyila vagy! – mondta az asszony, és kipattant az ágyból.
Léna a sokadik csengetésre nyitott ajtót. Ziláltan, a sírástól kivörösödött szemmel állt Irénke előtt, aki félretolta, és belépett a szobába. Hogy fel volt-e készülve a látványra, azt lehetetlen volt eldönteni, mindenesetre nem látszott rajta meglepődés.
– Az ott a férje? – mutatott egy, a törmelék alól kilógó lábra.
– Igen – válaszolta Léna alig hallhatóan. Közben megérkezett Józsi is.
– Mi az Isten… – túrt bele a hajába, majd tőle szokatlan határozottsággal azt mondta:
– Irénkém, vidd át hozzánk a fiatalasszonyt.
Irénkém átkísérte magukhoz a még mindig ijedten pityergő nőt, belediktált egy forró teát, és lefektette a nappaliban a kanapéra. Amikor otthagyta, Léna a plafont bámulta, és azt ismételgette, hogy köszönöm, köszönöm.
Ő meg örömében, hogy segíthetett, egy maréknyi mészdarát hintett a hálás szemű asszonykára.
Fél óra múlva tűzoltók, rendőrök, és a katasztrófavédelem emberei lepték el a házat. Elvitték a halott férfit, kikérdezték Lénát, aládúcolták a házat, és elmentek.
Két nappal később statikusok érkeztek, fel-alá járkáltak a házban, nézegették, hümmögtek, majd elmentek. Pár napra rá újabb mérnökök jöttek, ők is körbejárták, ők is hümmögtek, és arról beszéltek, hogy le kellene bontani az épületet. Ez nagyon rosszul esett neki, és eljátszott a gondolattal, hogy őket is maga alá temeti.
Ám Léna miatt nem tette, mert a törékeny asszony, aki reggelente hosszú sétákat tesz a ház körül, és soha nem mulasztja el, hogy megsimogassa a falát és a repedezett lépcsőkorlátot, most minden erejével érte harcol.
(Fotó: Pixabay, kép forrása: Pexels)