Nagyon rég történt, a messzi szavannán, amikor majom mama életet adott gyermekének. A többi majom kíváncsian odalopódzott hozzá, de amikor meglátták az újszülöttet, a gyomruk jobban háborogni kezdett, mintha romlott banánt ettek volna. Mert majom mama gyermeke minden volt, csak szép nem: satnya és csupasz, mintha nem is majom, hanem egy kuszma lett volna. A legöregebb majom, aki a hordát vezette, azt mondta, hogy az újszülött nemhogy a következő hónapot, de a másnapot se fogja megérni.
Ám bármennyire is volt tapasztalt és bölcs az öreg majom, nagyobbat nem is tévedhetett volna, mert ahogy a napok lassan váltogatták egymást, s az addig zöldellő fű egyre fakóbbá vált, úgy lett az újszülött is egyre nagyobb és erősebb. Igaz a többi kismajomhoz képest még mindig csenevésznek látszott, s a fejét leszámítva nem nőtt rajta szőr, hanem olyan csupasz volt, mint egy varangy. A többi majomgyerek csak kígyónak hívta, s gyakran dobálták meg botokkal és kövekkel. A felnőtt majmok pedig úgy néztek rá, mintha pokolvaros lenne, még majom mama is undorral és megvetően bánt vele, sohase kurkászta vagy ölelgette. Így aztán a csupasz majom többnyire egyedül járta a szavannát, s nappal a madarakat bámulta, este pedig a csillagokat. Egyszer, amikor a heves esőzések után az egész szavanna sártengerré változott, ő fogott egy botot, és madárháton a csillagok felé repülő csupasz majmokat rajzolt vele a földbe. A többi majom nem értette, hogy mit csinál, mivel el sem tudták képzelni, hogy egy madár elbírhatja őket, nemhogy a csillagokig elrepüljön velük. De a csupasz majom mégis boldognak érezte magát, mert egy olyan világot teremtett, ami csak az övé volt, s ahová még felnőttként is bármikor elmenekülhetett.
Amikor az egyik napos délután a szavannát rótta, váratlanul egy friss gazellatetemet pillantott meg. Hirtelen elhatározástól vezérelve felkapott egy nagyobbacska követ, s addig ütögette, míg az elég éles nem lett, aztán megnyúzta és magára húzta az antilop bőrét. Boldogan sétált hazaféle, s mikor meglátta a többi majmot, büszkén kihúzta magát, és ezt mondta nekik:
– Látjátok, most már nekem is van bundám!
– Dehogy van bundád! – felelték megvetően a többiek. – Csak magadra aggattál egy gazellabőrt, de most is olyan csupasz vagy, mint egy giliszta.
A csupasz majom nagyon elszomorodott, s szégyenében úgy döntött, hogy elhagyja a szavannát. Sokáig vándorolt a magas hegyeken és a perzselő sivatagotokon keresztül, mígnem egy hatalmas tóhoz nem ért, melynek partján óriási krokodilok hevertek. Ő pedig nyelt egyet, közben remegett a lába, és izzadt a tenyere. Már arra gondolt, hogy visszafordul, amikor egyszer csak meglátott egy vízen úszó faágat, s ekkor hirtelen megszületett fejében a megoldás. A tó melletti bambuszligethez rohant, s a nála lévő kőszerszámokkal addig ütötte a vaskos növény szárát, míg az meg el nem tört, aztán a rönköket összekötötte néhány indával, majd óvatosan vízre helyezte a tutajt, és miközben keresztülszelte a habokat, a körülötte lebegő vízilovak álmos tekintettel bámultak rá. Miután átért, folytatta az útját, mígnem egy buja völgybe érve el nem fogyott az ereje, így kénytelen volt megpihenni egy aprócska barlangban. Az éjszaka dermesztően fagyos volt, s ő azt kívánta, bárcsak lenne bundája.
Mikor másnap felkelt, látta, hogy a koromfekete égen keresztülcikázó villám belecsap egy kiszáradt borókabokorba, melyet perceken belül kövér lángnyelvek kezdtek el nyaldosni. Minden állat fejvesztve menekült a dühös lángtenger elől, kivéve a csupasz majmot, aki óvatos léptekkel közeledett a tűztenger felé. Végre nem fázott, és lenyűgözte őt, ahogy a falánk lángok mindent elemésztenek. Hirtelen új gondolata támadt, ezért keresett egy vékony ágat, és óvatosan a tűzbe tartotta, de mire odaért a barlanghoz, a láng elaludt, ezért körbejárta a környéket, hogy száraz rőzsét szerezzen. Aztán visszatért az égő bozótoshoz, s olyan gyorsan szaladt, hogy végre sikerrel járt. Miközben a vidáman lobogó tűz mellett ült, elnyomta az álom, s a következő reggel arra ébredt, hogy egy farkas fekszik mellette, akinek lógó füle, és az átlagosnál sokkal vékonyabb farka volt. Erre a csupasz majom felkapott egy égő ágat, s igyekezett vele a farkas felé hadonászni, aki lelapult a földre és idegesen nyalogatta a száját, de egy tapodtat se mozdult. Végül a csupasz majom ráunt a dologra, s inkább elindult, hogy valami élelmet szerezzen. Bandukolt is egy keveset az kiégett mezőn, de nem talált semmi ehetőt, csak néhány elszenesedett, üszkös fatörzset. Végül dühében leült a megperzselt földre, s kisvártatva megpillantotta a farkast, aki úgy rohangált fel-alá, mintha nadragulyát reggelizett volna. Amikor észrevette a csupasz majmot, azt mondta neki:
– Gyere gyorsan! Találtam innen nem messze egy halott kecskét, ami kellően átsült és csak kicsit égett meg.
A csupasz majom bólintott, majd elindult a farkas után a tetem felé, amit aztán jóízűen elfogyasztottak a barlangjukban. A szőrtelen főemlős még soha nem evett ennyire finom és porhanyós ételt, s arra gondolt, hogy mostantól csak sütve eszi majd a húst. Amikor végzett, odafordult a farkashoz, és azt kérdezte tőle:
– Miért nem vagy a családoddal?
– Ó, nekem nincs családom – felelte szomorúan a farkas. – Kitagadtak, amiért lóg a fülem.
– Akárcsak engem, a szőrtelenségért – bólintott a csupasz majom. – Azóta átkeltem egy folyón, meg két sivatagon, és most itt vagyok, ebben a völgyben. Végre, életemben először úgy érzem, hogy nem kell szégyenkeznem amiatt, mert más vagyok.
– Szerintem korábban sem kellett volna emiatt szégyenkezned – mondta kedvesen a farkas. – Szégyelljék inkább magukat azok, akik nem tudták elfogadni, amiért nem olyan vagy, mint ők!
– Milyen igaz! – nézett egyetértően a csupasz majom. – Semmivel se vagyunk rosszabbak nálunk, sőt! De mindegy, hagyjuk őket. Nem érdemlik meg, hogy róluk beszéljünk, mert mi sokkal jobb csapat vagyunk náluk.
– Csapat? – kerekedett el a farkas szeme.
– Igen – felelte a csupasz majom. – Mostantól dolgozhatnánk együtt: te megkeresed a prédát, én pedig leterítem.
A farkas egyetértően biccentett, a csupasz majom pedig azt mondta:
– Ha már egy csapat vagyunk, akkor kellene nekünk valami új név. Mit szólnál ahhoz, ha mostantól engem embernek hívnának, téged pedig kutyának?
– Remek ötlet, tetszik – felelte a kutya, miközben az ember lelki szemei előtt megjelent kettejük párosa, ahogy a völgyet járva minden állat irigységtől vegyes félelemmel gondol rájuk.
Így született hát meg a kutya és az ember barátsága, aki nem hiszi járjon utána!
(Kép: Zdenek Burian)