Hajnal öt óra múlt, sötét volt, a hajnalpír rózsaszín csíkja sem festette még meg az ég alját. Shunrenn Basanung a buszon zötykölődött az M3-as kivezetőjén. Nem tért még magához, épp csak felöltözött, ivott egy kávét az automatából, majd a többiekkel együtt kitámolygott a munkásszálló ajtaján, ahol a Samsung feliratú, ócska Ikarus várta. Furcsa álma nem hagyta nyugodni. A feleségét és a kislányát látta, ahogy Manilában a Victoria úton sétálnak az Intramuros felé. Mae már nyolcéves múlt, és ügyesen biciklizett Luna mellett. Tavaszi szellő lengedezett, a fák épp virágba borultak, felesége arcára a mosoly kis gödröcskéket varázsolt, amikor hirtelen sötét lett, mint 2019-ben karácsonykor, a napfogyatkozáskor. Látta, ahogy megjelent a rémület Luna arcán, aki hirtelen felkapta Mae-t, megfordult és elkezdett szaladni az egyetem irányába. Ezek után megszakadt az álom. A kínaiak – gondolta. De abban nem volt biztos, hogy a gondolat még az álom része volt, vagy inkább egy reflexió, egyfajta értelmezési kísérlet a részéről még öntudatlanul, félálomban. Most mindenesetre úgy vélte, hogy álmában a félelme öltött testet. Hogy otthon hagyta őket. Hogy nem tudja megvédeni őket, ha baj van. Mert a hírek nyugtalanítóak voltak. A kínaiak már megszálltak pár szigetet a Dél-kínai-tengeren, és elsüllyesztettek egy Fülöp-szigeteki hadihajót. A kormány agresszióról beszélt, és az ENSZ BT összehívását kezdeményezte. Ő meg itt volt a világ másik felén, és zötyögött Göd irányába. A szerződéséből még négy hónap volt hátra. Persze közösen döntötték el, hogy belevágnak. Luna támogatása nélkül eszébe sem jutott volna, de itt szakmunkásként több mint kétszer annyit keresett, mint otthon vegyészmérnökként. Egy év alatt annyit tud összespórolni, hogy otthon végre saját lakásba költözhetnek.
Merengéséből a busz fékezése zökkentette ki. Már világosodott. Elmulasztotta a hajnalpírt. A többi filippínóval együtt – vagy nyolcvanan dolgoztak itt – besétált az öltözőbe, magára ráncigálta a munkaruháját, és megivott még egy gépi kávét. A kesztyűje már lyukas volt, a szemüvege repedt, de nem panaszkodott. A koreai mérnökök nem szerették, ha valaki panaszkodik. Állítólag részben ezért is alkalmazták őket, mert a magyarok állandóan csak panaszkodtak meg elégedetlenkedtek. Ő ugyan ezt nem tudta, kevés magyar melóssal találkozott, és azok sem beszéltek angolul. Mindenesetre igyekezett jól végezni a munkáját. Mérnökként pontosan látta, hogy a beruházás kapcsán a környezetvédelmi és a munkavédelmi szempontokat nem nagyon veszik figyelembe a Samsung szakemberei. A múltkor az egyik munkatársa kezét sav marta szét, le kellett vágni két ujját – haza is küldték. De ez nem az ő dolga volt. Ha megkérdezték a véleményét, elmondta, egyébként meg inkább megtartotta magának.
Épp egy új szűrőberendezést kellett a kollégáival együtt beüzemelniük. Mikor megérkezett a munkaterületre – majd egy kilométerre volt az öltözőtől –, meglepődött. A berendezés ott állt a nagyrészt még üres csarnok közepén. Ezüstszínű, hatszög alakú lapok borították, és feltűnően nagy volt. Vagy legalábbis ő nem ekkorának képzelte – bár nem tudta, hogy milyennek képzelte pontosan, de az biztos, hogy nem ilyennek. A gépből fekete csövek lógtak ki, mint egy polip karjai, és tűntek el az aljzatbetonban. Pak, a koreai mérnök, sehol sem volt látható. Tanácstalanul egymásra néztek – hárman voltak ma beosztva erre a munkára –, mert merőben szokatlan volt, hogy a fiatal mérnök ne legyen jelen. A gépből állandó vibrálás áradt, olyan volt, mintha egy mélynyomó mellett állt volna egy koncerten. Miguel, aki otthon egyébként középiskolai fizika tanár volt, kíváncsian közelebb merészkedett. Amikor kb. három méterre megközelítette az ezüst berendezést, lelassult a mozgása, mintha víz alatt, vagy valami átlátszó zselében kellett volna haladnia, majd töredezetté vált, akárcsak egy breaktáncosé, végül megmerevedett. Shunrenn megdöbbent. – Hé, mi van veled? Mi történt? Ugye, csak szórakozol? – kérdezgette, de Miguel nem válaszolt. Daisuke odament hozzá. Amint a közelébe ért, az ő mozgása is lelassult, töredezetté vált, végül – úgy húsz centire Migueltől – megállt. Shunrenn most már igazán megrémült. – Mi a fene történik itt? Ahogy nézte a kollégáit, előbb Miguel, majd Daisuke alakja változott meg, pontosabban nem is az alakjuk, hanem a színük. Eleinte egyre szürkébbé, egyre ezüstösebbé váltak, majd lassan áttetszők lettek, mintha jégből vagy üvegből lennének, míg végül teljesen eltűntek a szeme elől. A horror Shunrenn torkára fojtotta a kitörni készülő sikolyt. Térdre rogyott, és alig hallhatóan a Szűz Máriához kezdett imádkozni. Nem vette észre, ahogy az egyik, közelében lévő fekete cső megmozdul, halkan odakúszik hozzá, rátekeredik, majd mint egy anakonda, elnyeli először a lábát, aztán a törzsét, végül a fejét. Kétségbeesetten küzdött, de esélye sem volt. Utolsó képként Mae arcát látta maga előtt.
A sajtóban pár nappal később megjelent egy hír, hogy egy munkahelyi baleset következtében három filippínó és egy koreai munkás életét vesztette a Samsung gödi gyárában. A magyar hatóságok kivizsgálták az ügyet, és megállapították, hogy emberi mulasztás történt. A munkáltatót nem terheli felelősség, ugyanakkor kisebb munkavédelmi hiányosságok és szabálytalanságok miatt 1M Ft-os pénzbírságot szabtak ki a koreai cégre.
A környékbeliek csupán azt vették észre, hogy mintha megszűnt volna a zajterhelés, és a kémények sem füstöltek pár hétig. A városban az a pletyka terjedt – aminek epicentruma Szilvia koreai éttermének jól értesült felszolgálója volt –, hogy a balesetet követően rejtélyes módon eltűnt az összes lítium és magnézium a gyárból, és hetekig le kellett állítani a termelést.
(Fotó: Pete Wright, kép forrása: Unsplash)