Akkoriban rendszeresen eljártam a belvárosi, nagy belmagasságú lakásba szellőztetni és felhúzni a háromsúlyos állóórát, regénycímeket böngészni a könyvespolcokkal szegélyezett nagyszobában, magamba szívni a régi bútorok és poros kötetek semmire sem hasonlító szagát. Mintha ezekkel a pillanatokkal megnyújthatnám az időt az elkerülhetetlen búcsúig.
Aznap a bársonyhuzatos karosszékben ültem, ahol nagyapám naphosszat olvasott, könyököm a karfának támasztottam és Cooper Nagy Indiánkönyvét lapozgattam. Lehunytam a szemem, és míg a könyvet a combomra eresztettem, a fejem a párnázott támla kopott huzatára döntöttem, mire fenekem alatt megnyikordultak a rugók, mintha üdvözölnék a súlyt, amely rájuk nehezedik – mert természetes, ha egy széket használnak, és nem az, ha üresen várja, hogy elfoglalják.
A zárt ablakokon keresztül is hallottam a parkban sétáltatott kutyák ugatását, a forgalom sietős, izgatott moraját, a szomszéd férfi unalomig ismert méltatlankodását, mígnem a huzatos erkélyajtó pattogásába ismerős konyhai zajok vegyültek: a régi fridzsider kimerült kattogása, a sütőből járólapra helyezett tepsi koppanása, a porcelánbögre falát karistoló, rozsdától cakkos kanál hangja, amint az ötszörös adag cukrozott kakaóport elkeveri a forró tejben.
– Kisunokám, elkészült a sütemény.
Nagyapám hangjától meglódult a szívem, a sütemény gondolatára összefutott a nyál a számban, és megfeszítettem minden arcizmomat, de lezárva tartottam szemhéjamat, nehogy egyetlen könnycsepp is kibuggyanjon a szemem sarkából, ezzel is megőrizve a frissen sült kelt tészta, a dió, a baracklekvár és az étcsoki illatát.
Akkor sem nyitottam ki, amikor nagyapám belépett a szoba ajtaján, mégis láttam délceg alakját. Csodálkoztam, hogy a homloka két oldalát haj keretezte, nem beszélve a szokatlan gondossággal nyírt fekete bajszáról, ami alatt rám mosolygott, egyik kezében a barna, repedezett falú, csorba bögrével, a másikban egy tányérnyi süteményvéggel, amelyen a dióval kevert lekvár márványosra égett.
A kakaót és a zserbót a csipkés terítővel fedett kisasztalra tette, aminek farácsos újságtartójában hónapokkal ezelőtti színes magazinok porosodtak, széttárta kezét, és megállt előttem.
Álmodom, jutott szembe, mire összerezzentem, és mintha minden összefüggene velem, a konyhában tányérok kezdtek csörömpölni, az étkezőasztalra tett pohár, amelyből érkezés után vizet ittam, a padlóra esett és szilánkokra tört, a polcokról a könyvek surrogó lapokkal a parkettára zuhantak, és túlsült sütemény füstje töltötte meg a szobát.
Nagyapámat keresve felnéztem, kiabálni akartam, hogy a zserbót elfelejtette kivenni a sütőből, hogy a kakaómhoz forralt tej kifutott az alumíniumedényből, de nem találtam őt. Szavak helyett állatias nyöszörgés hagyta el ajkam, és levegő után kapkodtam, karom egybeolvadt a repedezett karfával, gyomrom a mélybe rándult. Egyre lejjebb süllyedtem a karosszékben, és képtelen voltam mozdulni, pedig kapálózni szerettem volna és megkapaszkodni bármiben, mielőtt elnyel a sötétség.
Ebben a zuhanásban is csukva tartottam szemem, de akkor ismét megláttam őt: elérhetetlen magasságba távolodott tőlem, fölöttem lebegett és betöltötte a látóterem. Olyan nagyra nőtt, hogy feltűnt, amint két ujjával végigsimított bajszának sörtéin, és ajkát az orra alá biggyesztve beleszippantott a levegőbe.
Beszélni kezdett hozzám… csak a szavait nem értettem.
A mély üreg alján, ahová érkeztem, az érzékek elvesztették jelentőségüket, hatalmas sötétség vett körül, nyomorgató, erőszakos csend. Egyedül nagyapámat láttam, amint ebben a lebegésben egyre mérgesebben magyarázott, miközben könyvespolcok rázkódtak körülötte, és újabb könyvek penderültek a padlóra.
Ki akartam kelni a székből vagy a levegőn keresztül repülni hozzá, de karfa-kezem nem moccant, a lábam hasztalan vett lendületet. Kiáltani szerettem volna felé, hogy üvöltsön velem vagy mutogasson nekem, de csak némán nyüszítve fuldokoltam, ajkam nem engedett utat a szavaknak, hogy kétségbeesett igyekezetemben még egyszer utoljára szólhassak hozzá.
Újra megfeszítettem arcizmaimat, ezúttal hogy kitörjön belőlem minden érzelem, hogy szétszakítsam a számat lezáró ragacsot, nem törődve a beáramló, fojtogató sötétséggel.
Lábamat a földnek vetettem, karomat emelni próbáltam, egy végső erőfeszítéssel belesimultam a bársonyhuzatos kalodába. Aztán ellazultam és elfogadtam, hogy most már mindig így maradok. Ekkor a sötétség kilökött magából, felsikoltottam és visszarándultam a testembe, mire egy fuvallat érintette arcomat. Olyan volt, mint egy kéz, ami megcirógat.
Kattant az állóóra nagymutatója, mélyet ütött a gongja, kinyílt a szemem, előrebukott a fejem, mintha egy autóban ültem volna, amely fékezni kezd. A vaskos Indiánkönyv a combom közé hullott, és összecsukódva porfelleget tapsolt a szoba levegőjébe.
Zavarodottan néztem szét. Melegség öntött el, hogy egy pillanatra újra láttam őt, de az üres nagyszoba valósága kiűzte belőlem. Belém hasított a tudat, hogy többé nem nyújt könyvet kezembe, hogy éhes szemem felfedezhessen egy világot, amelyet általa ismertem meg, és neki köszönhettem.
Mégis éreztem, hogy ott van körülöttem, örökre beleszövődött a frissen sült zserbó illatába, a forró kakaó édes ízébe, a levegőtlen szoba magányába, a porosodó könyvek lapjain a szavakba és az állóóra ébresztőt fújó kongásába, amely arra figyelmeztetett, hogy nem ülhetek tovább a karosszékben.
Felálltam, az ágyára tettem az Indiánkönyvet, egyesével összeszedtem a földre esett, aranyszegélyű klasszikusokat, és a vászonkötésű borítók kiérdesedett felületét becézgető szeretettel végigsimítottam.
Percekig álltam így, múltba révedő gondolatokkal, mire feleszméltem és ezeket is az ágyhoz vittem az Indiánkönyv mellé, majd a falnak támasztott, ősöreg festőlétrát az egyik könyvespolchoz húztam, a parkettától mennyezetig sorakozó könyvek végtelen oszlopaihoz.
Óvatosan, fokról-fokra fellépdeltem, mégis nyikorgott, recsegett és inogott alattam a létra, de ezzel sem törődve olyan magasra másztam, hogy bevertem a fejem a mennyezetbe. Nem foglalkoztam a fájdalommal, a felső sorból levettem egy könyvet, majd egy másikat, aztán annyit, hogy végül csak magamhoz ölelve tudtam átfogni őket, és egy kézzel kapaszkodva lemásztam a létráról.
A köteteket addig halmoztam nagyapám ágyára, míg tele nem lett, és mivel a polcokon továbbiak is vártak rám, a gyűjtést kedvenc karosszékében folytattam. Embermagasságú tornyot emeltem a könyvekből, amelyek súlya alatt a szék rugói ismét hálásan felnyögtek.
(Fotó: Alec Krum, kép forrása: Unspalsh)