Ugyanaz történik minden december huszonhetedikén. Olyan mélyre merülök a bánat tengerében – így hívom az érzést azután a dal után, amelyiket annyira szerettél –, ahol már elviselhetetlenné válik a nyomás. Legfélelmetesebbnek nem a légzési nehézséget, az izzadást, a köhögést vagy a sápadt bőrömet tartom, hanem a fáradtságot. Az év utolsó öt napját kizárólag ágyban vagyok képes átvészelni. Azon tűnődöm, a gravitáció valahogy megváltozhatott, nincs más magyarázata, miért érzem ennyire nehéznek a testem. Mintha bármelyik pillanatban kimozdíthatnám a Földet a Nap körüli pályájáról. Irdatlan szfinxként fekszem, kőtestem hegyláncolatban, sziklafalban, kavicshordalékban folytatódik. Nem eszem, nem iszom, a mosdóba se megyek ki.
Egész évben december utolsó öt napjára készülök, közben hol a szomorúság, hol a félelem gyűr maga alá. Érzem a húgyszagot, a kihűlő nedvességet a lepedőn, a nyelvem elsorvadt tetemként nyugszik a számban. Amikor letelik az öt nap, felkelek az ágyból, négykézláb átmegyek a szobádba. Másnap a heverődön ébredek. Január elseje, egy új év, még háromszázhatvan nap december huszonhetedikéig.
Szoba, tele ereklyével. Könyvek, lemezek, ruhák, serlegek, füzetek, hajszáladtól borzas fésű. Kikészítem a ruhád a fotel karfájára. Letörölgetem a könyvespolcod. A Sziddhárta két egész sort kitesz, emlékszem, egymás után jártad az antikváriumokat, gyűjtötted a különböző kiadásokat, elolvastad az összeset. Máig nem értem miért. Odamegyek a fiókhoz, megigazgatom a zoknijaidat és az alsógatyáidat. A pólód szagolgatom, nem érzem az öblítő illatát, belefúrom az arcom.
A munkatársaim nem éreznek sajnálatot, szerintük már fel kellett volna dolgoznom. Ezt a tornatanár mondta, miután a karácsonyi bálon, négy pohár pezsgő után egymásnak estünk a dobbantóval elbarikádozott szertárban, a lábszagú bukfenc szőnyegen. Feljogosítva érezte magát a gyors numera végeztével – miközben próbálta visszatűrni az ingét a nadrágjába –, hogy őszinte legyen hozzám. Kötelességének tartotta elmondani, miért kerülnek el a szünetekben. A rajzszakos kollegina, ha meglátja, amint feszes testtartással elindulok a tanáriban az ablak irányába, hogy friss levegőt engedjek be, le sem tudja venni tekintetét a nyakamról, mert a fejem szerinte úgy tartom, mint Picasso kubista nőalakjai. Az énektanárnak zúgni kezd a feje, amikor fel-alá járkálok a folyosón, és az ablak alatt strázsáló vasradiátorokon dobolom a négynegyedet. Az igazgatóhelyettes, miután egyszer rám nyitott, amint a szemléltető csontváznak magyaráztam lassan tagolva, miként vezet a D-vitamin hiánya angolkórhoz, legszívesebben kitiltana a biológiateremből.
Álmomban menekültem, ébren hallucináltam. Az orvosok hamar levettek a nyugtatókról, elvesztettem a valóságérzetem. Kiborítottam az ételt, pár nap alatt összevesztem minden beteggel és ápolóval. Azóta minden nap eszembe jut a halál, de irtózom attól, hogy egy kádnyi vérben találjanak rám. Altató szóba sem jöhet – azt a fél szem Rivotrilt is alig tudom bevenni esténként. Harmadik lehetőség kizárva, tériszonyom van, hiszen emlékszel, a kilátóba sem mertem felmenni soha. A hétvégék a legnehezebbek. Ébredés után reggelit készítek, bemegyek a szobádba, kinyitom az ablakot, keresgélem a szétdobált szennyest, rendezgetem a gardróbot. Lefekszem az ágyadba, magamra húzom a takarót, összekuporodom. Szólítgatlak, becézgetlek, nézem a plafont. A fürdőszoba felé ordítok, kész a reggeli, siess! Felpattanok az ágyból, kimegyek a konyhába. Megeszem a rántottát, képzeld, attól a naptól fogva csiperkével eszem, pedig tudod, hogy undorodtam a gombától, amiért se nem növény, se nem állat.
Annak idején rögeszmésen takarítottam, hányszor kinevettél miatta. Mostanában a levágott körömdarabkákat az ablakpárkányon hagyom, az összegyűlt hajcsomót bámulom a lefolyóban, kabátomat a szobabiciklire akasztom. Mikor hazaengedtek a kórházból, hordani kezdtem a cipőd, hallgattam a lemezeid, felkerestem a judo edződet, képzelheted mennyire csodálkozott, heti háromszor izzadtam a tatamin. A kedvenc ételeid főztem, a könyveid olvastam, rizstejjel ittam a kávét, mindenben utánoztalak. Minél többet néztem a fotóalbumokat, a régi videófelvételeket és políroztam a szekrény tetejére halmozott serlegeket, annál többet álmodtam arról, hogy újra együtt élünk. Egész nap beszéltem hozzád, először kedves és megértő voltam, később kritikusabb, majd veszekedtem, végül elnémultam.
Múlt hét kedden összefutottam a folyosón az új gyerekkel. Amikor először megláttam, alig bírtam ki, hogy ne rohanjak oda hozzá. Szőke haj, húsos ajak, kék szem. Pont, mint te. Az első órám velük volt, rögtön kiszúrtam a sorban. Este elővettem a lemezeidet, a tornacipődben mentem vásárolni, vacsorára pho levest készítettem. A kedvencedet. Nem tudok beletörődni, miért nem én ültem helyetted abba az autóba. Azt akarom, hogy a halál csukja be a kapukat, némítsa el bennem a nyugtalan gondolatokat, sőt, a búcsúlevelem befejezésére se hagyjon időt és a mondat közepén kapja ki a tollat a kezemből, hogy az angyalokkal zsúfolt kertben végre megtudjam, miért történt mindez.
Amikor a hasamban növekedtél, terveim voltak, elképzelt ideák között lebegtem. Odaadásom bolyhos szövetébe göngyöltelek, tejszagú biztonságban tartottalak. És annyi mindenem volt! Vágyaim. Álmaim. Lemezeim. Könyveim. Hitem. Aztán valamennyi lényegtelenné vált. Rettegek, hogy rám töröd az ajtót, a nyakamba ugrasz, megpuszilsz, a nevemen szólítasz, és nem fogok tudni mit mondani neked, csak nézlek, mert nem értem, miért kellett meghalnod.
Ha rosszul éreztem magam, elővettem egy könyvet. Vagy ittam. Leginkább azt élveztem, ha olvasás közben ittam. A gin-tonik volt a kedvencem. Pár oldal és néhány pohár után elfelejtettem a sekélyes gondolataimat, megbocsátottam magamnak. Megbocsátani magamnak? Azt hiszem, erre van szükségem. Átmegyek a szobádba, körbenézek. Semmivel van tele. Arccal az ablak felé fordulok, minden szürkévé válik, a serlegek, a könyvek, a ruhák, a bútorok. Ami valóban számít, már a bőröm alatt lakik, a szívem kamráiban, az ereimben áramlik. Elmentél. Nem fogadom el, mert elfogadhatatlan. Túlélni kell. Gyógyulni kell. Tanulni kell. Eljutni oda, hogy megköszönjem, amit tőled kaptam. Amire megtanítottál. Amit adni tudtál.
Bekapcsolom a laptopot, repülőjáratot keresek Toszkánába, emlékszel, ahol utoljára nyaraltunk. December huszonhatodikán este ez nem a legkönnyebb feladat. Erős vagyok, fáradtságnak nyoma sincs bennem, érzem, hogy sikerülni fog. Holnap útnak indulok.
(Fotó: Lily Banse, kép forrása:Unsplash)