Gianluca földre roskadva, könnyes szemmel nézte, ahogy legjobb barátja, Matteo eltűnik a kanyarban a robogóján, hatalmas porfelhőt hagyva maga után. Tudta, hogy nincs értelme utána eredni.
A hegyoldal gondosan megmunkált földjei két család kezében voltak, több mint öt emberöltő óta. A szőlőhöz két út vezetett, egy a Fontana, egy pedig Bernardi birtokról. Meredek, kanyargós, kavicsos út volt ez, amin néhány helyi kivételével más nem igazán fordult meg. Felfelé haladva olajfák övezték mindkét oldalon, és egy-egy kanyarban megállva távolra nyújtózhatott az elrévedő tekintet a kék tenger vizén. Az olajágak között megbújó kabócák zúgását csak ritkán törte meg egy-egy arra tévedt tehén kolompjának tompa hangja.
Matteo Bernardi sokadik generációs szőlőtermesztő volt. A birtokkal együtt szorgos, sohasem tétlenkedő természetét apjától örökölte, aki semmiben sem különbözött nagyapjától. Talán csak a kalapjuk volt más. Amuni, amuni! – mondogatta, és ilyenkor mindenki, aki csak ismerte a szűkszavú Matteót, tudta, minden más várhat, csak a munka nem. Matteónak nem volt családja, barátja sem sok, az utolsó sárguló levél volt a Bernardi családfán. Ha alkalomadtán lemerészkedett a faluba, az emberek összesúgtak a háta mögött, és mi több, a gyerekeket vele ijesztgették. Ha nem viselkedsz, elvisz a bugris Matteo! – mondták, de ő nem tulajdonított ezeknek különösebb jelentőséget. Egész életét a birtokon töltötte, megrepedezett, érdes keze sosem tétlenkedett. A szőlőt tekintette élete művének.
Gianluca minden nap átment Matteóhoz délben egy kávéra, hogy megossza a benne kóválygó, szórakozott gondolatait. Gianluca Fontana nemcsak örökölte a birtokot, de bele is született a szőlősbe, a szüret pont a negyvenedik hétre esett, amikor az anyjánál elindultak a fájások. Fiam, te erre a munkára születtél – mondogatták később. Gianluca viszont sosem érezte „a szőlő hívását”, és harmincéves korára minden este a Lidóban ült, és azon mélázgatott, hogy vajon milyen lenne a hagyatéka terheitől megszabadulva, mindent hátrahagyva vitorlásra szállni és beutazni az egész világot. A zenegép mellett ismerte meg a feleségét, aki első viszonzott mosolyától a világot jelentette számára. A birtok eladása örökös téma volt kettőjük között, Amerikáról és egy új életről álmodoztak. Gianluca csak egyszer említette meg ezt Matteónak, aki a kapáját eldobva hátat fordított, és szó nélkül otthagyta barátját. A napnál is világosabbá vált, hogy a közös földbirtok soha nem lesz eladva – mert nem csak a család, de a barátság is szent. Egészen kicsi gyerekek voltak, amikor egy estig tartó gyíkvadászat után úgy döntöttek, hogy örökre barátok lesznek. Hamar kiderült, hogy a két fiú ég és föld, mégis a hosszú évek folyamán egyre szorosabb és szorosabb kötelék épült ki köztük.
Tengerre néző luxusszálloda, minden hektárért huszonötezer – mondta a csapos, mikor már a harmadik alkalommal töltött vöröset a pultra tett pohárba, majd folytatta. – Scorsone emberei mindenkit felkeresnek a környéken, és akitől csak tudják, felvásárolják a birtokokat. Gianluca fejével biccentve jelezte, hogy hallotta, ügyetlenül zsebébe gyűrte felesége megkopott fényképét, és elővett egy megsárgult kártyapaklit. Péntek este volt a legnagyobb forgalom a bárban, és mióta Gianluca esténként itt ül, egyre többen kaptak kedvet a kártyához. Hamar híre ment a faluban, hogy az ötödik kör után megduplázódnak az esélyek, ha az asztal túloldalán a mostanában mindig kótyagos, gyászoló Gianluca gubbaszt. Legyen ötven vagy semmit! – semmi lett, és Gianluca már dobta is az asztalra a barna ötvenest.
Matteo sokadjára vetett pillantást bőrszíjas karórájára, mikor végre-valahára Gianluca felbukkant a szőlő túloldalán. Hosszú volt az éjszaka, de a metszést hajnalban kell kezdeni. Az első sorban találkoztak félúton, Matteo sandán Gianlucára pillantott, és csak ennyit kérdezett: Ittál? Ittam – jött a kurta válasz, és folytatták tovább a metszést két ellenkező irányba haladva. A deles kávénál Gianluca szokatlanul csendes volt, amit Matteo a másnaposságnak tudott be. Holnap ötkor folytatjuk a nyugati oldalon – törte meg a csendet Matteo, majd felállt és elindult a sufni felé, megélezni a metszőollót.
Közeledett a május vége, és Gianlucát egyre jobban kínozta a magány és az elszalasztott életének fájdalmas gondolata. Eszébe jutott az összes elmulasztott nyár, amikor utazás helyett Matteóval esténként vizestartályokkal a hegyoldalt figyelték, hogy a nagy forróságtól nehogy lángra lobbanjon a bozót. Még mindig álmodozott az Új Világról, azonban elfojtotta magában, mint a szunnyadó vulkán mélyben rejlő gázait. Csak az ágya alatt heverő, megkopott papírdoboz – tele újságokból kivágott képekkel – volt az egyetlen tanúja elnyomott vágyának.
Péntek estére úgy megtelt a Lido, hogy egy cigarettacsikket sem lehetett volna elejteni, tenyérnyi hely sem maradt szabadon. Az asztal egyik felén Gianluca, vele szemben pedig Scorsone legjobb zsugása ült. A levegőben tapintani lehetett a feszültséget, hiszen a kezdeti néhány tíz euró után a tét egyre nagyobb és nagyobb lett. Még egyet! – csapta Gianluca poharát az asztalra, és remegő kézzel már keverte is a lapokat. Mindent vagy semmit! – mondta Scorsone embere, mélyen ellenfelének szemébe nézve. Legyen mindent vagy semmit! – Gianluca nyelt egyet és kiterítette a lapjait.
Másnap két nagy, sötétített ablakú, fekete terepjáró fékezett le a Bernardi birtok kapuja előtt. Öltönyös férfiak szálltak ki a kocsikból, kezükben tervrajzokkal egyenesen a szőlős felé vették az irányt. Matteo hatalmas léptekkel, kezében egy félbehagyott focacciát szorongatva, értetlenül eredt a nyomukba. Tíz percbe sem telt, már a robogóján ült, a falu felé vette az irányt. Arcát kövér könnyek áztatták, és mérgében olyan erősen fogta a robogó kormányszarvát, hogy ujjai elfehéredtek a szorítástól.
(Fotó: Alex Staudinger, kép forrása: Pexels)