Pontban hajnali öt óra volt, mikor kiléptem a kapun. Siettem, de nem bírtam ki, hogy ne álljak meg még egy pillanatra. A szememmel végigsimogattam a pitypangos udvart, a kiskertet a tulipánokkal, amiket én ültettem kora tavasszal, a kutyaólat az öreg vackorfa alatt, majd a ház égszínkékjét, a zöld faablakokkal. Nyár elején tapasztottunk újra édesanyámmal. Édesanyám azt szokta mondani, fontos, hogy kint minden rendben legyen, mert akkor bent is rend van, a lelkünkben.
Édesapám meg édesanyám is fönt voltak már, a reggelihez készülődtek, édesapám az ablakból mosolyogva integetett nekem. Visszamosolyogtam, pedig sírni szerettem volna. Ez az én édesapám mindig ilyen vicces, sokkal könnyebb megpuhítani, mint édesanyámat. Talán még meg is bocsátana nekem, a verést is kibírnám, de most már késő, eldőlt a sorsom.
Lassan engedtem el a kilincset, nem akartam, hogy hangosan csattanjon a zárban a fémnyelv. Behúztam a kaput magam mögött, visszazártam, majd benyúltam a résen, és a kulcsomat óvatosan visszaakasztottam a szögre.
A busz öt húszkor indul a bolt elől a városba, és addig csupán öt perc az út, de előtte még dolgom van. A csűr mögött, a sarjúban rejtettem el a csomagomat, egy nagy válltáska, meg egy vásáros raffia szatyor volt benne, olyan, amilyen a piacos kofáknak van. A csűrben pakoltam össze, és tegnap este villanyoltás után hoztam ki ide a cókmókot. Kicsit átnedvesedtek a reggeli harmattól, mintha nehezebbek is lennének, mint amikor leraktam őket.
Úgy viszem a holmit, mintha loptam volna, pedig az enyém. Mióta a gyümölcsösben dolgozom, minden pénzemet anyagokra meg fonalakra költöm. Varrtam mindenfélét, ágyneműt, ruhát, törülközőket, hímeztem falvédőt, díszpárnát, ágytakarót, asztalterítőt. A szomszédasszony ugratott is eleget, hogy úgy látszik, sürgős a férjhezmenés, ha ennyi kelengyét vásárolok. Akkor még nem volt sürgős, de szerettem csinálni, ez a szenvedélyem. Alig vártam, hogy este munka után leülhessek a varráshoz.
Aztán szinte minden otthon maradt a hátsó szobában. A ruháim mellé csak két hímzett párnahuzat, egy lepedő meg egy abrosz fért be. A sporttáskában van legfelül az ünneplő ruhám, én varrtam, fehér alapon fekete pöttyös anyagból, a derekán fekete selyemszalag masnival, a nyakán fekete gallér van. Nem éppen esküvőre való, de már csak ez jön rám. Remélem, nem gyűrődik nagyon össze.
Berci azt mondta, a városházán át lehet öltözni, van ott egy vécé a házasságkötő terem mellett. A táskáimat majd a vécében hagyom arra a kis időre. Berci szerint tíz percig sem tart az egész, utána mehetünk haza hozzá. Nem tudom, hol lakik Berci, soha nem voltam nála. A gyümölcsösből ismerem, traktorista. Rendes volt velem elejétől fogva, segített pakolni a ládákat. Nem beszélt sokat, de egyik nap hívott, hogy menjünk hátra az épület mögé, szeretne mondani valamit. Nem nagyon beszéltünk, hanem tapizni kezdett. Azt mondta, megmutatja, mit csinálnak a férfiak a nőkkel, mert elég nagy vagyok már, ideje tudnom. Furcsán éreztem magam, mert Berci elég öreg. De ragaszkodott hozzá, és utána mindennap hátramentünk ebédszünetben. Cserébe műszak után levitt traktorral a buszmegállóhoz.
A buszban hátul ülök le, a táskákat az ülés alá rakom. Másnak is van szatyra, főleg ma, hogy piacnap van a városban. Ahogy felnézek, a lelkész áll mellettem. Zavarba jövök, a szvettert összehúzom a hasamon.
– Dolgozni mész, Anna? – kérdi szórakozottan, ahogy leül mellém.
– Igen – motyogom halkan, és elpirulok.
Eszembe jut, amiket múlt vasárnap a megesett lányokról mondott. Nem értettem pontosan, és főleg, hogy akkor most mi van velem. Bár Berci szerint az esküvő után minden rendben lesz.
Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál.
(Fotó: Picas Joe, kép forrása: Pexels)