A szoba levegőjét a megkopott, szürke burkolatról elpárolgó fertőtlenítőszer orrfacsaró szaga járta át. A kórteremben a négy ágy egymástól egyenlő távolságra állt. A látogatók, ha voltak, az ágyak végében öklüket morzsolva, zsebkendőiket szorongatva figyelhették, ahogy a helyiségben megáll az idő, és az, akit oly sok éven át ismertek, lassan elveszíti életteli vonásait.
József görnyedt háttal bámult maga elé, miközben az imént hallott szavakat próbálta értelmezni.
„Utolsó stádium”. Megforgatott fogai között minden egyes szót, majd halkan, orra alá motyogva ismételgette. Mit jelent az, hogy „utolsó stádium”? Szótagról szótagra kimondta ismét: u-tol-só stá-di-um. Jobb kezével egyre erősebben szorította kalapjának peremét, miközben a ballal végigsimította kopasz fejét a homlokától egészen a tarkójáig, mintha ezzel a mozdulattal kitisztíthatná elméjét, és végre megérthetné, hogy mi az, hogy „utolsó stádium”. A szobát egyre hűvösebbnek érezte, zakóját szorosabbra húzta a mellkasán.
„Utolsó” – dörmögte ismét maga elé, és zavartan az órájára nézett, hogy nem kell-e leszaladnia és újraindítani a parkolást. Csak egy óráig lehet várakozni a kórház melletti parokolóban, és ha nem figyel, akkor megint úgy jár, mint a múlt héten. És kinek van arra pénze, hogy hetente fizesse a büntetéseket?
Miközben a kopott fekete bőrszíjas óráját babrálta, a doktor ismét Józsefnek szegezte a kérdést, kissé türelmetlenül.
– Kovács úr, értette, amit az imént Önnek mondtam? A feleségének napjai vannak hátra.
– Persze, doktor úr, persze. Na, akkor majd holnap jövök – intett az ágy felé, majd kalapját feltéve elviharzott.
Délután maga elé meredve ült a nagy diófa alatt az udvaron, miközben egy pohár bort kortyolgatott.
„Utolsó stádium” – gondolatai vissza-visszatértek a doktor szavaihoz, és le nem vette szemét az asztalka túloldalán lévő másik székről. Üres volt, nem ül ott most senki. A fülsiketítő csendben a magány erős szorítással mart József szívébe, és addig tartotta fogva, amíg meg nem értette, hogy nincs tovább. Teréz nem jön már haza, a szék üres marad örökre.
Másnap reggel hatkor ébredt, megfürdött, megborotválkozott, majd fogat mosott. Kivette a szekrényből az ünneplős ingét, kezével gondosan elsimította a gyűrődéseket. Miután felöltözött, a polcról levette a barna kalapját, amit csak akkor viselt, mikor Teréz elrángatta őt is a templomba. Még egy pillanatra megállt a tükör előtt. – Olyan nincs, hogy egyedül maradjak – mordult fel hangosan, majd a lakásból kilépve becsapta maga mögött az ajtót.
Alacsony termete ellenére nagyokat tudott lépni, és ha valaki nem ismerte, el sem hitte volna, hogy Kovács bácsi januárban tölti be a nyolcvankettedik életévét. A durva kaviccsal szórt úton az elmúlt negyven évben számtalanszor járt már, úgy ismerte az összes gödröt, mintha a sajátjai lettek volna.
A piacra érve egy pillanatra megállt, elővette textil zsebkendőjét, majd levette kalapját, és megtörölte homlokát és a feje búbját. Még vissza sem tűrte a megviselt, kockás rongydarabot a zsebébe, amikor az első asztalnál megpillantotta özvegy Szaszkónét, ahogy újhagymát árul.
– Adj Isten, jó napot! – állt meg az asszony előtt.
– Jó napot Önnek is Kovács úr! Hogy van Teréz? Hallottuk a hírt, hogy nagybeteg szegény… – sopánkodott az asszony.
– Beteg, beteg, tán’ már haza sem jön. Adjon ebből a hagymából két csomóval – mutatott József a fonnyadozó portékára.
– Szörnyűséges dolgok ezek, nem egyszerű az élet – folytatta Szaszkóné, miközben viseltes kezével próbálta a hagymákat egy papírzacskóba gyömöszölni.
– Maga azt tudhatja – bólogatott József, majd folytatta. – Éppen ezért keresek új asszonyt a házhoz. Nem vesztegethetek egy napot sem, hiszen már én is benne vagyok a korban. Önnek meg úgysincs senkije, eljöhetne megnézni a házat, hogy tetszik-e magának.
Szaszkóné ügyetlenkedő keze egy pillanatra megállt a levegőben, majd a döbbenettől megdermedve elejtette a zacskó hagymát.
– Mit képzel maga rólam? – förmedt fel az asszony. – Hát nem szégyelli magát, hogy a felesége haldoklik, maga meg nőknek tesz ajánlatokat?
– Tudja mit, tartsa meg a hagymáját! – ripakodott vissza József és sarkon fordulva ott hagyta a még mindig levegő után kapkodó asszonyt, majd a következő asztalnál áruló nőhöz lépett.
Urnás temetés volt. A fákon már sárgultak a levelek. Nem sok ember gyűlt össze a temetőben, csak néhány közeli hozzátartozó, gyerekek és unokák, valamint egy-két szomszéd. Pap nem volt, mert mindig is gyűlölte őket. Az volt a végakarata, hogy polgári búcsúztatás legyen. A szónok hosszasan beszélt a fiatalkoráról, a szerelméről, és hogy hány évet éltek házasságában. A beszéd összeszedett, jól felépített volt, bár a valóságtól bőven elrugaszkodott. Nem említette meg az éveken keresztül tartó kiabálásokat, egymás szidalmazását, a mérgező kapcsolatból született, egymás testét kölcsönösen pusztító rákot és az utolsó stádiumot. Földi hamvait Teréz koporsójára helyezték.
(Fotó: RDNE Stock project, kép forrása: Pexels)