Ezek nem rendes fájások, higgyen nekem. Már csak ha az időt nézzük, akkor se, negyedórája voltam itt magánál, és akkor se szült még. Azt kell mondjam, ezek még nem azok a fájások. Persze, szívesen megmutatom, mit érez. Nézze csak, nem rendszeresek. Mi? Nem gondolom, a folyamatos fájdalmat is látjuk a gépen. Drága és korszerű berendezés, professzionális használatra, ezért vagyok én itt, maga meg ott. Értse már meg, nincs itt az ideje! De ha ennyire mondja, akkor megvizsgálom a testét is. Úristen, csak a burok tartja a baba fejét!
Felemelem a kezem, és időt kérek. Az ágy szélébe kapaszkodva, nagy oldalmozdulatokkal felülök, lehajtom a ruhát a hasamon, megigazítom a hajamat, egy zsebkendővel letörlöm a taknyot és a nyálat az arcomról, és megfogom a szülésznő kezét. Mit mondott, kedves? Ne haragudjon már, hogy így megszólítom, persze, haladnék én is előre, de mégis, ez most egy ilyen megáldott pillanat. Persze, maga a szülés, a születés misztériuma is az, nem tagadhatom én se, az élet egy csoda. Szent az elejétől a végéig. Igen, itt most ember születik. De azért egy gondolatot engedjen már meg nekem, így az amúgy gépen nem látható, tehát nyilvánvalóan színlelt fájdalmaim között. Ha jól értem, és erősítsen meg benne, úgy véli, szülök? Bár fájdalmaim, amikhez hisztérikusan ragaszkodom, nincsenek, a babát már csak a burok tartja bennem, így ebben az esetben kijelenthető, hogy szülök? Vagy esetleg valami egyéb jel, kulcsmondat, fontos ember kell hozzá? Megkérdezzünk egy férfit? Vagy többet? Mégis magunk vagyunk, csak nők, és ugye, sose higgyetek a nőknek. Mit gondol? Folytathatom, anélkül, hogy megkérdőjelez? Folytathatom anélkül, hogy megkérdőjeleznek?
Bólint, és még mielőtt visszatérnék a tolófájásokhoz, kérem, vegyék jegyzőkönyvbe, amit a tanú mond. A megszületést követő boldog adrenalinfürdőben veszem észre, hogy a műszer, ami a hasamra volt gumizva vajúdás alatt, nincs összekötve a monitorral. Előfordul.
(Fotó: Becerra Govea Photo, kép forrása: Pexels)