Megjegyzés: Ezt a novellát az irodából írom. Groteszk a másság a céges és a saját laptopom képernyője között. Mintha nem is a poharam, hanem világok választanák el őket. Nincsenek hidak, hogy összekössék Budát Pesttel. Amikor pedig a kollégáimra nézek, kis muglikat látok. Aztán magamra pillantok, és látom, hogy én is egy beléptetőkártyás mugli vagyok a fakó számgyárban. A varázslat írás közben és veletek születik hétfő esténként.
*
– Hogy is tudtál utána férfiakat közel engedni magadhoz? – a kérdése indítja útnak anyámat a semmi legvégéből.
– Azt hittem, hogy az én hibám volt – halkan szólok, nem akarom visszaüldözni a semmibe. Csak akkor fogja látni a romokat, ha végre elég közel jön. Azt akarom, hogy lássa.
– Hogy lett volna a te hibád nyolcévesen? – mire felteszi ezt a kérdést, tizenöt éve állok a halálsoron, kegyelemért. Újabb lépéseket tesz felém. Érzem, hogy anyám Püthagorasz és Arkhimédész által szigorúan őrzött elméje megnyílik, és elkezd beengedni engem.
– Mert aznap a piros rövidnadrágomban voltam – látom, nem érti az összefüggést, ami nincs is. – Azt hittem, én voltam kihívó. És nem emlékszel, hogy apa is mit mondott? – ennél a kérdésemnél ráeszmél, hogy az előbb trójai falovon vonultam be az elméjébe.
– Nem emlékszem – a vállam fölött nézelődve próbál Püthagoraszéknak jelezni, segítségért. – Mit is mondtak, mennyit késik a vonat? – igyekszik kisiklatni a beszélgetést. Inkább visszamenne a semmi sarkába, térdepelni. Apám már nem él, hogy megvédje.
– Azt mondta, hogy szégyelljem magam – most már azért is elmesélek mindent. – Hogy hazugsággal vádolok és megalázok egy úriembert. – A nyolcéves énem kézen fog a vasútállomáson. Egyedül őt rejtettem a trójai falóba.
– És én mit mondtam? – még mindig képtelen az arcát a mellettem álló szomorú gyerek felé fordítani.
– Akkor nem szóltál semmit – a nyolcéves elengedi a kezem, hogy lehúzza a piros rövidnadrágját. A bugyikáját is. – De még ugyanazon a nyáron egyszer hazavittük autóval az erdőből. És amikor megkérdeztelek, hogy miért visszük haza, te azt válaszoltad, azért, hogy megfogja a pucádat – a meztelen, nyolcéves énem csupasz kis fenekével ráül a vasúti sínekre. – Hogy voltál képes gúnyolódni?
– De ugye csak egyszer fogdosott? – nem látja, hogy a semmiből a bocsánatkérés vezetné ki.
– Az nem volt elég?! – De igen. Elég volt.
– Rá pár évre meg is halt, viszonylag fiatalon. A szíve vitte el.
Tényleg én átkozhattam el, mert szíve nem volt.
– Akkor könnyebbültem meg.
A hangosbemondó szakít minket félbe: A sínek mellett, kérjük, vigyázzanak!
– Nem tudtuk, hogyan kellett volna jól csinálni – anyám tizenöt év késéssel próbálná leszedni a nyolcévesem a vágányról.
Végül én leszek az, aki Püthagoraszék holt tetemein átlibben, és felnyalábolom magam. Bugyit húzok a kis fenekemre. Így szállok fel a beérkező vonatra, nyolcéves énemet a karomban tartva. Anyám nem tud a semmiből utolérni minket. A távolság, ami kettőnk között van, pont olyan végtelen, mint a π tizedesjegyei. Soha nem fog megérkezni hozzánk. Az kell elég legyen, hogy én tudom ölelni magam.
Azon gondolkodom, hogy nem válaszoltam neki. Hogy hogyan tudtam közel engedni férfiakat. Igazából sehogyan. Közel soha, de mindig hagytam, hogy ki-be járkáljanak bennem, és elvigyék, amit akarnak, hogy aztán átlépjenek rajtam. Nem maradtak. Kiszolgáltam őket, mert azt hittem, ez a dolgom, hogy letoljam előttük a bugyim, széttegyem a lábam. A szüzességem tizenhat évesen veszítettem el egy húsz évvel idősebb férfival, akiben az apámat és a biztonságot kerestem. De ő csak a szűzhártyámban megmártózva akart örök fiatalságot nyerni. Annyira fájt, mintha karóba húztak volna. Azt adtam, amit akkor tudtam. Amikor a legjobb barátnőmnek elmeséltem a tömbházunk mögötti lépcsőn ülve, egy fehér kapucnis felső volt rajtam. Azt éreztem, hogy koszos a felső, hogy mocskos vagyok.
Mire az egyetemen egymásba szerettünk Gergővel, már betegesen vonzódtam azokhoz a férfiakhoz, akiknek hatalmuk van fölöttem. Ő pedig a problémás nőkhöz, akik fájdalommal tüzelik fel a szerelmet.
Nem a szaktársam volt, hanem a tanárom.
(Fotó: Albin Berlin, kép forrása: Pexels)