A cipőm csúszkál a jégen és a kabátom surrog, miközben zihálva haladok át a szülővárosomon. A decemberi naptár kómásan pihen két ünnep között. Még melegíti belülről az embereket a szeretet, vagy csak a húsleves. Lelkem nekem kongó üresség, nincs bennem szeretet senki iránt. Amikor legutóbb itt jártam, még nem irányították jelzőlámpák a forgalmat. A város posztkommunista hangulata azóta megkopott. Csupán a tízemeletes betonpanelek penészes ablakkerete idézi a múltat.
Megfeszülve küzdöm fel magam a domboldalba épített templomhoz, mint egy magashegyi mászó, hiányzik a tüdőmből az oxigén és a lábamból az erő. Ott kereszteltek meg hideg vízben, és ott imádkoztam Mária lába elé leborulva a román érettségi előtt. Húsz éve egy férfinak is ott fogadtam örök hűséget, jóban és rosszban, de inkább csak rosszban, míg a halál el nem választ. Azóta nem jártam se templomban, se a szülővárosomban, de a hűséget legalább úgy tartottam, mint egy titkot.
Isten hozott a Csíksomlyói kegytemplomban, hirdeti a molinó a bejárat fölött. A domborműves ajtót alig bírom megmozdítani, nehezen fogadja rég eltűnt gyermekét. Nincs szertartás, Isten bárányai nem fűtötték ki a kápolnát. A falak visszhangozzák azt a sok Miatyánkot és a hívek hamis énekét. Úgy teszek, mintha az ujjbegyemet beleérinteném a szenteltvízbe, és keresztet rajzolok magam előtt, de mivel ügyetlen vagyok, inkább csak úgy tűnik, meglegyeztem magam. A színes üvegablakok megszűrik a fényt, örök világosság majd csak a túlvilágon. Homályban botorkálok az oltár mögötti, hársfából faragott Mária szobor felé, aki jogarral a kezében hatalmasodik fölém. Lába alatt a hold, feje körül csillagkoszorú, bal karján a kis Jézust ringatja. Szeme az égen, rezzenéstelen arccal fogadja a látogatásom.
A csendet kulcszörgés töri meg, egy fiatal pap az oltárszekrényt próbálja kinyitni.
– Bocsánat, tudok most gyónni? – szólítom meg.
– Nem, most nem – válaszolja, miközben felém fordul. – A vasárnapi istentisztelet alkalmával lesz rá lehetősége – hangjában finom kérés, hogy legyek ott.
– Az már késő. Én a férjem bűneit hoztam meggyónni – látom döbbent arckifejezésén, hogy ilyenről biztosan nem tanult a teológia szakon.
– Miért nem a férje jött el?
– Mert pénteken kapcsolják le a lélegeztetőgépről – mindketten elhallgatunk kicsit. Mintha az összes szent freskókról ránk meredő pasztelltekintete figyelne minket.
– A bűnbánat személyesen történik – lejjebb engedi a vállát. – Isten nevében nem tudom a férjét feloldozni úgy, hogy nem ő végzi el a szentgyónást – hallom, hogy megsajnál.
– Akkor se, ha ő már erre nem képes?
– Akkor se. De ön imádkozhat a férje lelkéért, a bűnei bocsánatáért – ezt már olyan hangvétellel mondja, mint aki prédikál –, kérheti Isten segítségét. Hisz ő mindent hall.
Visszavonulok Máriához, és miközben a lábát simogatom, rád gondolok. Ott lebegsz most két világ között, és hozzánk már csak a lélegeztetőgép kábele köt, mint annak idején anyádhoz a köldökzsinór.
Feleséget választani jöttél Magyarországról Erdélybe, az Ezer Székely Leány Napjára. Így akartad a szüleid bosszantani, mert szerintünk ezer év után nincs már határon túli magyar, csak román, ukrán vagy szlovák. Egy ismeretlen országról meséltél, ahol mégis az anyanyelvemen beszélnek. Azt mondtad, hogy én voltam a legszebb az ezerből, de szerintem csak a legelveszettebb. A legkönnyebb préda. Árva voltam, így azt hitted, nincs gyökerem, amitől elszakíthatsz. Pedig volt, miattad hagytam itt a hegyeket és a fenyőfákat a Hargitán. Budapesten a XII. kerületben éltünk, de csak te hívtad Hegyvidéknek. Ha felálltam egy kisszékre a kertben, beláttam az egész országot. Én a Kékestetőről se hittem el, hogy megvan az ezer méter is. Vagy ha meg is volt, azóta azt is ellopta a kormány.
Okos voltál, és tanult, én meg beléd szerettem, az első férfiba, aki észrevett, és azt gondoltam rólad, hogy jót akarsz nekem. Az inged mandzsettagombját sosem gomboltad be, lobogott utánad a flanel, ahogy az életről magyaráztál nekem. Amikor még beszélgettünk. Az első években boldog voltam veled. Bár soha nem engedted, hogy megtanuljak vezetni, de nyaranta elvittél a Balatonra, és úgy hívtál, hogy a mátkád.
Sokáig próbálkoztunk a gyerekkel, mivel te voltál az egyetlen férfi a családodban, tiéd volt a teher, hogy tovább kell vinni a nemesi nevet. Úgy látszik, egy számomra idegen országot nem akart a méhem benépesíteni. Egy idő után már nem szóltál semmit, hogy nem sikerül teherbe esnem. Én meg akkor nem szóltam semmit, amikor a bőrödön éreztem más nők vaginájának szagát és parfümjét. Olcsó nők pacsuliját. Ez a kimondatlan egyezség volt kettőnk között, hogy amíg nincs gyerek tőlem, addig nincs hűség tőled. Nem hagytalak el, mert nem volt hova visszamennem, és azt gondoltam, ha te nem is, majd a pénzed boldogít. Egyedül jártam operába, moziba, színházba és étterembe. Az étlapon először csak az árakat néztem, hogy minél drágább legyen.
Két hete rendőrök hívtak, hogy baleseted volt az autópályán. Az állapotod válságos, és az utas az anyósülésen már a helyszínen meghalt. Azt kérdezték, tudnám-e azonosítani, mert papírokat nem találtak nála. A hullaházban is pont olyan hideg volt, mint itt, a templomban. Hosszan néztem a nőt, aki melletted halt meg, de nem ismertem fel. Szőke hajában még tartottak a hullámok, elképzeltem, ahogy a tükör előtt neked göndöríti őket, és visszahúztam a fejére a fehér lepedőt. Meghalni is inkább egy másik nő karjaiba mentél, mint az enyémbe. Eltemetnem mégis nekem kell majd téged.
(Fotó: David Besh, kép forrása: Pexels)