Nincs látogatási idő, de én ma nem is látogatok, szállítok. A portás biccentéssel jelzi, hogy tudott az érkezésemről, és beléphetek a szanatórium parkjába. A hátsó bejárat felé igyekszem, feszítem az izmaimat, hogy megtartsanak a lépcsőfokokon, a bokám és a térdem kocsonya. Az épület árnyékos sarkánál egy féllábú és egy borostás, nagydarab férfi dohányoznak. Jó reggeltet köszönök nekik, és eszembe jut, hogy kérnék egy szálat. Odaállnék a tolószék meg a falat támasztó nagydarab közé, és fújnám velük a füstöt, mintha nem lenne holnap. Mondjuk nincs is. A ma viszont egy egész ismeretlen jövő súlyával ül a nyakamon. A féllábú hörögve köszön vissza, én meg rájuk mosolygok. Ha egy aluljáróban találkoznánk, elfordulnék, de most arra gondolok, tessék, legyen szép napotok a fél láb ellenére is. Felrobogok a másodikra egy lendülettel, két levegővel, mintha teljesítménytúrán lennék. A társalgóba érek, ahova besüt a májusi nap, és ettől egyetlen pillanatra elfelejtem, miért érkeztem. Ha ez egy kávézó volna, egészen más párbeszédeket hallanának a szögletes kisasztalok és megkopott karosszékek. Nem használt pelenkával és elkoszolódott ágyneművel teli zsákokat tolnának a nagy kerekes kocsikon, hanem illatos presszókávét és mindenféle ízű minyonokat, a csillogó cukormázon nem a neonfény törné fényét, hanem néhány megmunkált Tiffany lámpa. Jobbra fordulok az első folyosón, és a leghátsó szobához sietek. Az ajtó előtt kerekesszék. Mint filmforgatásokon a rendező helyének háttámlájára, ráírták a neved. Az egyiket. Nem azt, ahogy én szólítalak, nem ahogy a szüleid hívtak, és nem is azt, amelyik az anyakönyvedben szerepel, hanem az asszonyneved. Sosem tudtam kibékülni ezzel. Ez a név nem te vagy. Senki sem lehet valakinek csak a néje. Ha azt írták volna rá, jóság, sokkal közelebb állnának a valósághoz, mint a Vincénével. Koppantok az ajtón, halk hangod hallom, óvatosan benyitok, a lassú mozdulat alatt van idő nyugodtság-álarcot húzni. Szálfaegyenesen ülsz, felöltöztél vagy felöltöztettek. Nem kell mondanod, látom a két szemed közti mély ráncon, összeszorított szádon, hogy feszült vagy. Bármit is teszek ezután, azzal azt kell sugároznom, hogy minden rendben van. Kérdezem, aludtál-e. Poloskára panaszkodsz, hogy beszökött a franciaablakon, szakadt a szúnyogháló. Nevetünk, mert azt meséled, pánikba estél, csapkodtál a sötétben, tán még sikítottál is, hogy valamelyik nővérke mentsen meg. Azt, amelyik végül segítségedre sietett, nem is hagytad kimenni addig, míg bizonyítékként fel nem mutatta a zsebkendőbe szorított büdös bogarat.
Ezt visszük, emelsz fel a padlóról egy kis szatyrot, és a sporttáskát is, teszed hozzá. Félretolom a szobavécét, az ágy végébe emelem a poggyászodat, behozom a tolókocsit, a kezed ügyébe fordítom a járókeretet. Azt kérdem, segítsek-e, megrázod a fejed. Karoddal emeled a lábadat, lelógatod az ágyról, kifújod magad. Erőt gyűjtesz az emelkedéshez és a székbe forduláshoz. Hatalmas munka. Sikerül, majdnem azt mondom, ügyes vagy, mintha egyéves volnál, és megtetted volna életed első lépéseit. Inkább arról faggatlak, hogyan tovább. Szenvedő arccal nézel. Kérdem, mi a baj. Pelenkában vagyok, mondod. Lesütöd a szemed. Csak a biztonság kedvéért, magyarázkodsz, Pécs messze van. Azt felelem, persze, értem, de bármikor megállhatunk egy benzinkútnál, be tudlak tolni, van mozgássérült mosdó, megoldjuk. Jobb ez így, mondod halkan, és kéred, igazítsam meg a nadrágod, hogy a pelenka magas dereka ne lógjon ki szégyenszemre. Beborítom a pólóddal a fehér papírfodrot, rajtad felejtem a kezem. Induljunk, sürgetsz fojtott hangon, öledbe teszem a sporttáskát, a szék fogantyújára akasztom a Lidl-s zacskót, feloldom a féket, és tollak. Sokkal nehezebb, mint a babakocsi, és nem csak a súlyod miatt, hiszen nem vagy nehéz, te nem. Lemegyünk a lifttel, és úgy gördülünk ki a madárcsicsergéstől hangos parkba, mintha egy kastély főbejáratán távoznánk bál után. Azt meséled, vannak ám itt mókusok, olykor egészen felszabadultan rohannak fától fáig. Kuncogok, most újra a gyereked vagyok. Kinyitom a kocsi hátsó ajtaját. Ketten állunk melletted a férjemmel, és fogalmunk sincs, hogy kell ezt csinálni. Szerencsére te már tudod. Azt mondod a férjemnek, fogjon át, állítson fel, de el ne engedjen, hiszen állni már nem tudsz, addig én húzzam el onnan a kerekesszéket. Addig ereszkedsz, míg egyik tenyered az ülésre tud támaszkodni. Elengedhetsz, mondod, de a férjem nem mer. Határozottabban utasítod, tétován engedelmeskedik végül, és te szinte fejjel zuhansz be az autóba. Utánad visszük a lábad.
Kérdezem, milyen zene szóljon, de azt feleled, mindegy. Kérdezem, szomjas vagy-e, de azt feleled, nem mersz inni, mert akkor pisilni kell. Újra elmondom, mintha gyerek volnál, a benzinkutat, meg az akadálymentes toalettet. Kibírom, válaszolod. Száz kilométert haladunk így, akkor azt tudakolom, nem vagy-e éhes, nem, vágod rá, de én tudom, hogy az vagy. Ha a kisbabám volnál, hátra ülnék hozzád, üvegből etetnélek, s közben brümmögnék, mondókáznék, grimaszolnék, hogy eltereljem a figyelmed a szádba érkező falatokról. De nem a babám vagy, hanem az anyukám. Hozok neked hot-dogot a Shell kútról, illatos és meleg. Rád tukmálom, kóstold meg, tényleg finom. Egy harapás után adod vissza, köszönöd, elég volt. Két óra múlva érünk Pécsre. Sokáig tart a betegfelvétel, forró az autó, minden ajtót kitárok, amíg várunk, te nem tudsz kiszállni, hogy levegőzz. Végre bejutunk egy orvosi váróba, az épület kong, mégis hosszan ácsorgunk a kerekesszéked mellett, néhány korty vizet sikerül beléd diktálnom közben. Sóhajtozol. Ebből tudom, hogy valami fáj. Nem bírsz már ülni, sziszeged a fogaid között, masszírozom a hátad, nem látod, hogy sírok. Dühös vagyok. Ki szeretném tépni a rögzített székeket a váróban, nekivágni a pókhálós ablakoknak meg a pattogzott festékű ajtóknak, közben üvölteni, hogy nem csinálhatjátok ezt az anyukámmal, rohadt, szemét, mocskos férgek! Behívnak. Leroskadok egy padra. Halálosan fáradt vagyok. Pár perc, és már újra kint vagy. Felvettek az osztályra, ideg- és izombiopszia lesz, ezért küldött a soproni neurológus, hátha mégsem ALS. Majdnem biztosan tudjuk, hogy az, de hátha. Sötét, málló vakolatú folyosón tollak, nyöszörögsz, hogy nagyon kell pisilned. A füledhez hajolok, úgy kérdezem, nem akarod a pelenkába? Könyörög a szemed. Nem szeretném. Jó, anyuci, keresünk neked egy mosdót. Már nem vagyok fáradt. Ha anyukámnak mosdó kell, hát szerzek, ha nincs, magam építek egyet. Azt mondják, akadálymentes csak az alagsorban van. Logikus, gondolom, amikor a teherliftbe tollak. Csövek a falon mindenütt, kiszuperált kórházi bútorok halomban. Egy ajtónál sokan várakoznak egy rendelésre. Kérésünkre egy arra rohanó nővérke egy ajtóra mutat, az a mozgássérült mellékhelyiség. Küszöb. Ezen még könnyen átlöklek, valahogy az ajtót is becsukom magunk mögött. A mosdó alig nagyobb, mint egy lakótelepi lakás vécéje. Előttünk a vécécsésze, mellette valóban van egy kapaszkodó, ennyi. Higgadtság. Mondd, anyukám, hogy segítsek! Nem tudom, sírod el magad. Nincs semmi baj. Megcsináljuk. Hallod? Felemellek, jelentem ki. Nem bírsz el, hüppögöd. Dehogynem bírlak, anyukám, a bicepszemet mutatom, de nem nevetsz. Elbírlak, anyu, elbírlak, erősködöm. Előrehajolsz, megragadod a kapaszkodót, próbálsz emelkedni, nem megy. Figyelj, anyuci, átfogom a törzsed, te húzod magad, és én átfordítalak. Egyetlen mozdulat lesz. Nem foglak elejteni. Egyszer már elejtettek az ápolók, csordul ki a könnyed megint. De én nem foglak. Én soha, soha nem engedlek el. Újra próbálkozol, a fenekednél próbállak tolni, semmi. Nagyon meleg van a szűk helyiségben, egy pillanatra a hűvös zöld csempének dőlök, és nem gondolok arra, hogy milyen kórokozók ragadnak rám éppen. Nem akarod mégis a pelenkába, kérdezem halkan. Nem is felelsz, az arcod mindent elárul. Jó, mondom határozottan, akkor át foglak emelni. Megcsináljuk együtt, te meg én. Kapaszkodj a nyakamba! Ez az! Most átfoglak a hónaljad alatt, ne haragudj, ha kicsit húzom a bőröd, igyekszem vigyázni. Háromra! Egy, kettő, há-rom, MOST! Lábad, mint két ólomsúly, húz lefelé, de valahogy átemellek az ülőkére. A lábfejed rossz irányba néz, megigazítom. Na, igen, megvagyunk, csak még rajtad van a nadrág meg a pelenka. Próbálok viccelni, hogy ott vagyunk, ahol a part szakad, de te már nagyon kínlódsz. Semmi baj, legyintek, ezt is megoldjuk. Ismét karolsz, ismét karollak, de most csak egy kézzel, a másikkal a nadrágodat próbálom letolni. Visszaültetlek, eléd guggolok, mint óvodában a dadusok a pelenkáról épp csak leszokott kisdedek elé. Hol jobb, hol bal oldalon csúsztatok egy hangyányit a ruhádon, míg eléggé lekerül rólad ahhoz, hogy végre elengedhesd magad. Felegyenesedek, hallgatom a bőséges csorgást a porcelánon. Látod, anyukám, mondom halkan, elbírtalak. Hát, miért nem hitted el? Féltem, sóhajtod megkönnyebbülten. Visszahúzni, visszaülni már könnyen megy. Talán már elhiszed. Már nem félsz. Áttollak az ádázul ottfelejtett küszöbön, és magamnak bólogatok. Azt hitted, nem bírlak el, én is azt hittem mindig, annyira nehéz az életed, hogy engem már nem bírnál el. Pedig elbírtál volna, már tudom.
(Fotó: Patrick De Boeck, kép forrása: Pexels)