Kimegyünk a városból, megmutatod a helyet, ahol mindennap elképzeled a halált. Felszállunk a buszra, bekötöd a szemem a sáladdal. Megkérdezem, miért viszel oda, mitől fontos neked az a hely. Azt válaszolod, majd meglátom, és ha szerencsém lesz, hallani is fogom. Mégis mit, kérdezem. Ne kíváncsiskodj, ha odaérünk, mindent megtudsz.
Leszállunk a végállomáson, leveszed rólam a sálat. A város szélén kietlen a táj, az aszfalt földútban folytatódik, sétálunk, megkerüljük a dombot. Ismerős illatokkal kínálgat a szél, meglepődöm, nem tudtam, hogy ilyen közel élünk a tengerhez. Levesszük a cipőt, a homok nedves és hideg, a távolban egy toronyra mutatsz, oda megyünk. Miért, kérdezem. Eltemetni pár kisimult hullámot az árapályban, válaszolod. Amikor a torony alá érkezünk, a szád elé tartod a mutatóujjad, csendre intesz. Figyelek, erősen koncentrálok, értetlenül nézek a szemedbe. Hallod, ahogy a torony nő, kérdezed. Nem, intek tétován.
Te vagy az egyetlen ismerősöm, aki igazán tud várakozni. Leülsz a torony tövébe, hallgatod, ahogy növekszik, és vársz. Elképzeled, hogy felmászol a tetejére, majd lezuhansz onnan. Mindennap magasabbról és magasabbról veted magad a mélybe, hiszen a torony folyton növekszik. Hallod, kérdezed. Mit, kérdezek vissza. Hát, ahogy nő a torony, válaszolod. Nem, mondom, és megölellek, de eltolsz magadtól. Gyáva vagyok, mondod, félek a mélységtől, pedig tudom, hogy csak a testem zuhan. Állok a torony tetején, kilépek a peremére, nem mozdulok. Az első benyomás rémületes, kétségbeejtő, sokkal magasabban vagyok a felhőknél, folytatod. Nem szeretem a felhőket, mert ők az ég pásztorkutyái, hamis, szürkebundás ebek, lucskosan és önelégülten vonulnak, büszkék védelmező feladatukra, fürkészve vigyázzák a horizontot, sorolod hadarva.
Szóval, állok ott fent, a hajam a sztratoszférát érinti, mohón szívom magamba a roppant magasság ópiumát, lenézek a mélybe, figyelem a testem, ahogy leesik, és szétrobban a köveken, amint földet ér. Utána leereszkedik a lelkem is a mélybe, szép lassan, méterről méterre süllyed, majd elkezd tekeregni és forgolódni a vérző testem körül. Minden alkalommal hezitál, nem tudja, menjen vagy maradjon, sokáig képtelen dönteni. Idegesít a tétovázása, olyankor megragadom a grabancánál, felpofozom, sértegetem, kigúnyolom. Megbántódik, de nem szól egy szót sem.
Veled ellentétben, még mindig nem találtam meg az utat, ezért irigyellek, mert mindennap kijársz ide a toronyhoz, hallgatod, ahogy növekszik, mindennap állsz a felhők között, és mindennap a mélybe zuhansz. Te legalább rátaláltál ezekre, kötelességtudóan elvégzed, amit úgy érzel, meg kell tenned. Munka után felülsz a buszra, igazolványképes bérleted van, a fotón mosolyogsz és jól fésült vagy, divatos szemüvegkeret teszi még szabályosabbá az arcod. A sofőrök látásból ismernek, üdvözölnek, amikor felszállsz, miattad a szokásosnál körültekintőbben vezetnek, a végállomásnál elköszönnek tőled. Megkerülöd a dombot, beszívod a tenger illatát, meglátod a tornyot, izgatottan közeledsz felé. Leülsz a fal tövébe, gondosan magad alá hajtogatod a szoknyád, becsukod a szemed, és hallgatod, ahogy a tornyod növekszik. Hallgatod a recsegő, ropogó, sistergő hangokat, a megnyúló vasgerendák nyikorgó sóhajtozását, a táguló vakolat fájdalmas felszisszenését, az agyagtéglák vonagló szaporodását. Az esti szél hideg levegőt hoz magával, feltápászkodsz, begombolod a kabátod, felteszed a sálat a fejedre, elindulsz a torony tetejére. Nem állsz meg pihenni, egyesével számolod a lépcsőfokokat, lejegyzed, mennyivel lettek többen az előző napihoz képest, így ellenőrzöd a torony növekedését. Ott állsz a magasban a kőkorlát tetején, alattad kondenzcsíkok kottavonalai az égen, felülről pásztázod a hibáid és a lehetőségeid. Nem tartalak gyávának azért, mert félsz a mélységtől. Bátorság elképzelni, ahogy a köveken kicsavarodik a tested, a szétroncsolódott hús körül kóvályog a lelked, bátorság elképzelni mindennap a halált.
A torony építéséhez nem használtál téglát és cementet, mégis lerombolhatatlan lett. Egy napon, talán nem is oly sokára, felhordasz mindent a torony tetejére, ami elválaszthatatlanul egy volt veled. Nem sorolom, mi mindent cipelsz a tetőre, műanyag zsákokba és kartondobozokba csomagolod a fontos vagy nélkülözhetetlen dolgokat. A torony legtetején felgyűröd az ingujjad, és egyesével ledobálsz mindent.
Még ott, fent a magasban, a felhők átázott bundájához simulva elhatározod, ha szükséges, nevetségesség és veszteség árán, vagy vállalva akár a megsemmisítő gúnyt is, de végre kiveted, kizavarod magadból azt a fura alakot, aki folyton úgy tesz, mintha szívesen adna kölcsön a drogfüggő bátyjának, pedig sosem fizeti vissza a tartozását, mintha egyetértene a kollégája kétszínű ármányaival, miközben tudja, hogy a háta mögött életképtelennek tartja, vagy mintha élvezné a kötelező vasárnapi ebédeket az anyjával, akinek nincs érzéke az ízekhez és szétfőz mindent. Elhatározásodat követően fizikai fájdalmak gyötörnek.
Állsz a tornyod tetején, hallod, ahogy növekszik, közben ordít veled, ugorj már, mitől félsz, tudsz repülni, ugorj! Visszatér hozzád valaki, bizonytalanságod odacsalogatta, először nem ismered fel, pedig úgy rémlik, valahol már összefutottál ezzel az arroganciával. Amikor visszatért, átnyújtja ajándékát. Megmondtam, hogy sikerülni fog, ordítja a torony, és ezek az utolsó szavak, amelyek zuhanás közben még eljutnak hozzád.
(Fotó: Petr Slováček, kép forrása: Pexels)