A konyhában szürcsöltem a kamillateámat, amikor a békés hétvégi délutánba belevágott egy falakat rengető ajtócsapódás. A felső szomszédok cirkuszolnak megint, állapítottam meg a lefelé döngölő léptek visszhangjából. Zűrös pár, szerencse, hogy nincs gyerekük. Sóhajtottam egyet, és váratlanul felszínre tört egy fájó gyermekkori emlék.
Egyik este, amikor apám hazaért, és odaszaladtam hozzá, gondosan becsukta maga mögött a bejárati ajtót, majd játékos üdvözlés helyett komoran nézett rám.
– Timi, arra kérlek, ne barátkozz Hugival! – mondta. Még le sem vette a kabátját, cipőjét. Ölelésre táruló karom leereszkedett.
– Miért ne barátkozzak? – kérdeztem elvékonyodó hangon.
– Ők már nem olyan életet élnek, ami nekünk való – fordult el apám, lezárva a témát, és a fogasra akasztotta a sálját.
Ötéves voltam. Ijesztően hangzott, hogy nem láthatom többé Hugit – rendes nevén Editet –, a legjobb barátnőmet. Számomra ő volt a nagylány, akire felnéztem, mert már hatéves volt.
Csalódottan bámultam a papucsom orrát.
Gondolataim elkalandoztak…
– Azt álmodtam – csengett vissza a hangom a fejemben, ahogy újságoltam előző nap Huginak –, hogy van egy saját házam. Gyerekház. Minden pici volt benne, a szobák, az ablakok, a poharak, és én elfértem, de a felnőttek nem.
– Én is ezt álmodtam – válaszolta szemrebbenés nélkül –, már elkezdtem megépíteni – tromfolt. – Otthon van a nagyszobában, megnézheted.
Megevett a kíváncsiság, milyen gyerekháza van Huginak. Felmentünk hozzájuk az udvarról, hogy megmutassa épülő birodalmát. Egymáshoz tolt székekből álltak a kissé ingatag falak, együtt dobtunk rá egy kockás takarót a támlákra, hogy teteje legyen a háznak. Majd kialakítottuk a belső terét is, hamutartóval, terítővel, némi használt papírzsebkendővel jelölve ki a helyiségek határait. A pokróctető azonban egyszer csak megcsúszott, a székek összeborultak. Kimásztunk a fogságból, és visítva nevettünk. Utána megebédeltünk. Soha nem ettem olyan aranyló zsírkarikás, mennyei ízű levest, mint amit Hugi anyukája főzött. Hamar bekanalaztuk.
Apám megzörrentett egy kulcscsomót, így képzeletemből visszatértem a valóságba, és arra indított, hogy orrlógatás helyett a reménysugarat keressem.
Anyámhoz kuncsorogtam, hogy megkérdezzem, mit jelent, hogy Hugiék már nem hozzánk valók.
– Robi és Hugi apukája elhagyta a családját, ezt te is tudod – magyarázta –, na és Hugi anyukájának új párja van. De sajnos gyakran be szokott rúgni. Olyankor csúnyán viselkedik. Nem lenne jó, ha épp ott lennél.
Tudtam, hogy a részeg ember bort iszik és dülöngélve megy, de azt nem értettem, mit jelent, hogy csúnyán viselkedik. A nagyapám mindig csetlett-botlott ittasan, és viccelődött, mint egy bohóc.
– De anya, ő a legjobb barátnőm! – sírtam el magam.
Vigasztalóan hajolt le hozzám.
– Figyelj, találkozhattok, csak ne menj át, és őt se hívd ide! Odakint játszhattok ezután is.
Örültem, hogy a tiltás nem zár ki mindent, de nem nyugodtam meg. Mi történhet a szomszédban? Hugitól nem volt bátorságom megkérdezni, attól féltem, nem akar többé találkozni velem.
A lakásunk kisszobájának és Hugiék nagyszobájának közös volt a fala. Másnap délelőtt éppen rajzolgattam, amikor egy hang ütötte meg a fülemet. A fal felől jött. Odaugrottam. Elmosódó dünnyögés hallatszott. Rátapasztottam a fejem fél oldalát a falra.
– …a büdös… mit… neked, ha… zem magam? – mély hang volt, férfias.
Csitító női hangfoszlány érkezett, amire a férfi még nagyobbat mordult.
– Hülye kurva!… jössz… hagyjál már békén! – üvöltötte.
Anyám motozott az előszobában, elrebbentem a faltól, de ettől kezdve sokszor hallgatóztam. Összefolyó zsörtölődések és dühös kiabálások váltakoztak egyre sűrűbben. Máskor meg bútorpakolásnak hallatszott a dulakodás. Majd olyan hirtelen állt be a csend, mintha nem történt volna semmi. Az a csend élesebb volt bármi zajnál.
Zsibbasztó viszolygás költözött a szívembe, pedig tudtam, hogy nem vagyok veszélyben, egy fal választ el tőle, meg a bejárati ajtó.
A rémes embert néha láttam a lépcsőházban, lesütött hüllőszemét, és ahogy lassan kúszott felfelé a lépcsőn.
Aztán nagyon rosszat álmodtam, a játékbabáim gonosszá váltak és ellenem fordultak, felriadtam belőle, de az álom egész nap nyomasztott.
Napról napra sűrűsödő masszaként ült bele a mellkasomba a félelem.
Hugival a barátság megszakadt, és a gyermekségem örömből szőtt szövetéből kihasadt egy darab.
Több hónap, talán egy év is eltelt anélkül, hogy találkoztunk volna, amikor éles visítás verte fel a lépcsőház csöndjét. A sikítás zokogásba torkollt. A kisszobánk felől hallatszott, aztán a folyosón visszhangzott. Mire felismertem Hugi hangját, már tompábbá vált a sírás. Nem maradt abba, csak messzebbről hallottam. Kimenekülhetett a lakásukból, majd vissza is fordult vagy visszarántották, következtettem. Odarohantam a bejárati ajtónkhoz, de résnyire már nyitva volt, és kívülről támasztotta valaki, éppen csak annyira, hogy az ajtórés nem nyílhatott tovább. Megtorpantam.
– Ez már sírógörcs, nem is sírás – anyám hangja volt, látszott a könyöke a nyílásban. Megkönnyebbültem.
– Ki kellene hívni a rendőrséget! – reagált a szomszéd néni, a Hugiékkal szemben lakó, a saját ajtajuk felől.
Rájöttem, hogy éppen egyszerre nézhettek ki a lármára anyámmal.
– Hogy lehet valaki ilyen disznó? Már a gyerekeket is bántja! – csattant fel az anyám, és bennem remény ébredt, hogy mégsem fogja ennyiben hagyni. Hozzásimultam az ajtónkhoz, és visszafogtam a lélegzetem.
– Elvonóra kéne vinni! – erősített rá a szomszéd néni.
Ekkor a semmiből előbukva beállt az a dermesztő, teljes csönd, a halálosan rezzenéstelen. A tompuló zokogást mintha elvágták volna. A massza a torkomat fojtogatta, azt hittem, ki fogom hányni. Egy pillanatig tarthatott a totális nesztelenség.
– Aztán kijön a detoxikálóból, és ugyanúgy folytatja az ivást – jelentette ki anyám. Megcsapott a hordós káposzta szaga. Megborzongtam.
– Igen, mindig így van. Nincs értelme – csatlakozott a szomszéd néni.
– Nincs értelme – ismételte anyám révedező hangon. Úgy keményedett közönyösséggé iménti felháborodása, ahogy a hernyón a báb.
– A kislány már nem sírdogál – lépett egyet a szomszéd néni a Hugiék lakása felé.
– Reméljük, többet nem is fog – hirtelen megrémültem, hogy ráesek az ajtóra, ami kiszakad a tokjából, és agyonüti anyámat.
– És ti, hogy vagytok? Moncsika, Ferike? – társalgott anyám.
– Rosszalkodnak – húzta vissza a lábát a szomszéd néni, és várják az ebédet – tette hozzá derűsen.
– Timi is várja már a kaját – anyám hangja úgy csengett, ahogy általában szokott –, rá is nézek a sütőre, a végén még megég a rakott káposzta!
Visszafutottam, észre ne vegyen.
A kisszobában egy lepke verdesett szárnyaival faltól falig. A nyitott ablakon jöhetett be. Olyan kétségbeesettnek és tehetetlennek tűnt, hogy megsajnáltam. Felkaptam az asztalról a nagy képes albumot, kitárt lapjai közé navigáltam a hívatlan vendéget, és összecsaptam a könyvet. Ne szenvedjen szegény pillangó!
(Fotó: delphine lahousse, kép forrása: Pexels)