Kivágódok a liftből, és határozott léptekkel felszántom a folyosót. Illemből kopogok kettőt, miközben már nyitom is az ajtót. Minden babonára fittyet hányva ledobom a táskámat a földre, és egy gyors, de alapos kézmosás után végigsimítok a puha haján, majd a két tenyerem közé fogom az arcát. Ő az egyetlen, akit nem utálok a valószerűtlenül sima és selymes bőréért. Idétlenül vigyorogva, idegesítő hangon rázúdítom, mennyire örülök, hogy öt nap után végre újra látom. Rendesen hiányzott. (És igen, alig erőszakosan próbálom kicsikarni belőle, hogy én is neki.) Összeráncolt szemöldökkel hallgat, aztán megkönyörül rajtam, és huncutul elmosolyodik. A jégszívem egy pillanat alatt szánalmas kis tócsává olvad. Szorosan magamhoz ölelem, és mélyen beszívom az illatát. Semmi pacsuli, csak a bőre frissen, fürdés után. Legszívesebben életem végéig így maradnék, de közben puszilgatni is akarom. Haj, de nehéz ez… Kicsit elemelem magamtól, és felváltva cuppogtatom a dundi kis arcocskáit. Mindeközben az anyukája a háttérben mondja a magáét, én meg feszt helyeselek. Nem akarom kiábrándítani a nyilvánvalóval, miszerint itt már rég nem ő a főnök. A gyerek után egyébként is én következem az elsőszülött jogán, a húgom épphogy felfér a dobogóra. (Jó fej amúgy, szabad kezet adott.)
Végre kettesben maradok az unokaöcsémmel, akinek esze ágában sincs még elcsendesedni. Bevallom, titkon bíztam is ebben – rém unalmas lenne, ha végig aludna. Kénytelen lennék álmában dögönyözni… Kapcsolok zenét, tudom, hogy szereti. Meginterjúvolom, megfelel-e neki a saját lejátszási listája, amiért én ugyan nem rajongok (ennek legfőbb oka, hogy a fülbemászóként definiált, valójában végtelenül irritáló dallamokat nehezebben tudom kiűzni magamból, mint a plátói szerelmeim és az édesség utáni sóvárgást), de hajlandó vagyok feláldozni magam a gyerekdalok oltárán. Szerencsémre hevesen tiltakozik.
Nem? Hát akkor mit szeretnél, hm? Mit hallgassunk? – kérdezem nagyvonalúan.
DR BRS-t? Erre nem számítottam… Mielőtt azt hinnéd, hogy a három hónapos bébi komoly dialógust folytat velem, elárulom, hogy a reakciója valahogy így hangzott: „éééaaaaóóóó” – ami szabad fordításban annyit tesz, évszakok. Ugye? Őrület, hogy pont az egyik kedvenc számomat kérte! Elindítom a dalt, és a gyerekkel a kezemben beállok az egész alakos tükör elé táncolni meg énekelni. (Alig nehezebb, mint egy partitáska. Sima ügy.) Végig csillogó szemmel figyel, és hatalmasakat nevet – hogy rajtam vagy velem, nem tudom, de nem is számít. Megfordul a fejemben, hogy felveszem videóra – pusztán azért, hogy legyen mit nézegetnem, amikor már ciki leszek neki –, de nem akarom kipukkasztani a boldogság buborékát.
Miután kellőképpen kimerültünk a vad koncertezésben, nekilátunk a romantikus Valentin-napi vacsorának. Feladom rá a névre szóló napolis – igen, focidrukkeres – előkéjét, amit az első közös meccsnézésünk emlékére kapott tőlem. Nyugi, nem őrültem meg, nem vittem magammal egy babát a Maradona-kultuszban őrjöngő ultrák közé. Ő akkor még az anyaméhben dekázgatott. Felpattintom a cumisüveget, és leplezetlen rajongással nézem, ahogy eltünteti a tartalmát. Remélem, lesz olyan jó fej, hogy magában is tartja reggelig… Egyre hosszabbakat pislog, de ellenállok a kísértésnek, hogy a karomban tartsam egész éjszaka, tudom, hogy egyedül szokott elaludni. Óvatosan felemelem, hogy felvegyük az egyik kedvenc emésztőpózunkat. Simogatom a hátát, miközben nyugodtan pihen, amikor elönti a lábamat a meleg. A fehéres lötty bámulatos, absztrakt mintát kanyarít a fekete nadrágomra – és a kanapéra. O-ó… (Ezért kell a padló fölött csinálni, én is tudom.) Felkapom a gyereket, és hozok egy halom papír- meg nedves törlőt, hogy eltüntessem a nyomokat. A galacsinokat ideiglenesen ledobálom a földre, most nem érek rá kimatekozni, hogy a büfis kendők melyik szelektív kukába valók.
Az unokaöcsém két hosszúra nyúlt ásítással jelzi, hogy unja a magánszámomat, és inkább aludna egyet. Persze, megértem, én sem azért takarítok, mert annyira élvezem. Átviszem az ágyikójába, és betakarom. Amíg mozgolódik meg nézelődik, bekapcsolom a légzésfigyelőt. Nagy gomb, egyszer hosszan, aztán villog. Huh, remélem, jól csináltam. Nekitámaszkodom az ajtófélfának, és őrzöm, amíg elszundít.
Gyorsan rendet rakok a nappaliban, ami úgy néz ki, mintha lesújtott volna rá egy kisebb tornádó. Mivel ez nálam gyerek nélkül is előfordul – mondtam már, hogy a zseni átlát a káoszon? –, még csak nem is súrolja az ingerküszöbömet. Egy könyvvel a kezemben, diadalittasan befészkelem magam a kanapéra, és olvasok vagy öt percig. Akkor ugyanis a békés csend hirtelen zavarni kezd. Vajon lélegzik? Nem ébredt fel? Nincs valami baj? Lerakom az könyvet, és megnézem a gyereket. Mozdulatlanul fekszik a kiságyban. Ez nem túl megnyugtató… Bárcsak horkolna, vagy valami, hogy tudjam, minden rendben. Persze, ott a légzésfigyelő, de ki hagyatkozik egy ilyen fura kütyüre? Én ugyan nem. Közelebb somfordálok, de így sem hallom. Odatartom a mutatóujjamat az aprócska orra alá, és konstatálom, hogy nem vagyok normális. Ez az! Végre szuszog egyet. Visszamegyek a nappaliba, de már tudom, ebből nem lesz olvasás. Így képtelenség koncentrálni. Bekapcsolom a tévét, keresek valami aláfestő műsort. Miközben Ross és Rachel azon vitatkoznak, szakításban voltak-e, én azon gondolkodom, átszűrődik-e a hangjuk a gyerekszobába. Eltaláltad, másodszor is átmegyek. Ezúttal nem érem be az ujjas módszerrel meg a hallgatózással, biztosra akarok menni. Óvatosan felhajtom a takaróját, hogy megnézzem, mozog-e a mellkasa. Mozog. Lélegzik, él, alszik – nekem meg elment a maradék józan eszem is. Kikapcsolom a tévét, és újfent elnyúlok a kanapén.
A zárban elforduló kulcs zörgésére ébredek. Felpattanok, és mint egy házőrző véreb, az ajtóhoz sietek. Három mondatban elhadarom a szülőknek, hogy minden a terv szerint alakult (kivéve a büfis incidenst, ami sajnos a cenzúra áldozata lett), és már veszem is a kabátomat. Hadd élvezzék szupernagynéni munkájának a gyümölcsét – és aludjanak egy jót ők is, haha! Mivel későre jár, nincs kedvem beleállni a “hálapárbaj” százegyedik menetébe. Meghagyom őket abban a hitben, hogy tettem nekik egy szívességet, neked pedig elárulom, hogy ez pont fordítva történt. Nincs senki széles e világon, akivel az unokaöcsémnél szívesebben töltöttem volna a Valentin-napot.
(Talán rajongásom másik tárgya, Ember Márk, de legyünk őszinték, annak az esélye, hogy ő randira hív, a nullával konvergál.)
(Fotó: freestocks, kép forrása: Unsplash)