Eredet
2050 körül
Vajon a természet túlélheti az emberi társadalmakat?
Az ember rombolási hajlama legyőzheti a józan ész parancsát?
„Valamikor a XX. század végén jutott oda az emberiség, hogy elkezdte komolyan venni a környezeti tüneteket és a csökkenő túlélési esélyekre mutató sötét előjeleket. A hangok egyre élesebbek voltak, hatásuk mégis észrevehetetlen volt. Pedig a Föld haldoklása már régebben elkezdődött.
A mohó és vak ember felzabált, elpusztított, elhasznált és tönkretett mindent, ami valójában sohasem volt az övé, és parazita létével bizonyította, hogy nem jótékony része a földi természetnek. Az előrelátás nem volt sajátja az emberiségnek. Nem tisztelte a Föld adományait. Földanyának hívta, de mostohagyerekként bánt vele.
A Föld haldoklásával egyidejűleg az emberiség is agonizált, csak éppen észre sem vette. Amikor a természetben jelentkező tünetek felerősödtek, akkor sem a teljes földi közösség továbbélési feltételeinek a biztosítása került a gondolkodás középpontjába, hanem az önzés, a felhalmozás és a kitaszítás.
Pedig a társadalmi, közösségi minták mindig is ott voltak az emberek szeme előtt. Nem az ismeretek hiánya, hanem a tudás téveszméje miatt volt kilátástalan a jövő. A köztudott, alapvető dolgokat teljesen félreértette az emberiség. A tönkretett természet gyógyítását tűzte ki célul, s eközben saját magáról megfeledkezett.
A sorozatos bűnök nem váltak semmissé, talán csak ideig-óráig, az emberi gonoszság újabb bűnösöket teremtett. Az emberek mindig is a hanyatló élet okait keresték, de valahogy kizárólag magukon kívül.”
– Apa, pontosan mit jelent mindez? – kérdezte Coridon, aki miközben Carl a laptopján matatott, építőkockázott ikertestvérével, Faberrel. A játékot az apjuk készítette, mielőtt ők megszülettek volna.
Carl csak most vette észre, hogy mint már annyiszor, most is hangosan gondolkodott. Caroline, a felesége ilyenkor csak annyit szokott megjegyezni, hogy „biztos más van bent, mint kint, mondd csak ki”.
– Amúgy mi lesz ez? – kérdezte Caroline, fel sem nézve az előtte heverő papírhalomból, amelyekben a másodikosainak a Jövő ígérete című esszéi voltak.
– Félve mondom, mert ismerlek, egy rövid helyzetelemzést kell készítenem, amire az egyik elnöki tanácsadó kért fel, de pontosan nem ismerek minden részletet én sem.
– És csak úgy megcsinálod? – kíváncsiskodott tovább Caroline, de most már Carl felé fordulva. Nem is vagy természettudós, nem értem.
– Annyit tudok csak, hogy valami komolyabb környezeti stratégia készül, amely túlmutat Amerikán, és ahogy én tudom, túlmutat a természeti környezeten is. Így kerültem a képbe. Gondolom – majd ismét püfölni kezdte a klaviatúrát, jelezve, hogy folytatná a munkát.
– Akkor most az emberről írsz, mint mindig? – kotnyeleskedett Faber, aki testvérével szinte egyszerre fordult apjuk felé.
Négyévesek voltak, és bár kívülről gyakran tűnt úgy, hogy elmélyülten játszanak, közben minden másra is figyeltek. Néha talán jobban is.
– Elég, ha úgy válaszolok, hogy közben dolgozom? – kérdezte mosolyogva Carl.
Caroline pontosan tudta, hogy ez nemcsak egy egyszerű mosoly volt, hanem egy türelmes, büszke atyai mosoly, amely kizárólag az ikerfiainak szólt, mert semmi sem lehetett fontosabb számára, mint a családja. Néha azt is érezte, mintha a munka zavarná a férjét abban, hogy velük törődjön.
„A természettudósok mindent megtettek, amire a jelenlegi ismereteik alapján alkalmuk volt, de az egyes nemzetállamok igen eltérően éltek a lehetőségekkel. Talán ez is az oka annak, hogy a vezető politikai erők, kormányok türelme és bizalma elfogyott, s emiatt más eshetőségeket is tanulmányozni kezdtek. Ennek köszönhetően a figyelem egy apró töredéke magára az emberre irányult, pontosabban az emberek által szervezett társadalmakra és közösségekre.
Társadalomtudósként az elmúlt huszonöt évben egyetlen téma izgatott, az ember közösségi gondolkodása. Ebben a témában jelentek meg a könyveim, ezt tanítottam egyetemeken és ezért kaptam Nobel-díjat.
A legnagyobb elismerés azonban az lenne, ha mindezek erejét az emberek napi szinten is megtapasztalnák.
Mindezt azért írtam le a felkérésükre, hogy amennyiben módjuk és lehetőségük van rá, támogassák ezt. Akár a készülő projektben, akár a kormányzati tájékoztatás minden eszközével.”
– Még sehol sem hallottam erről a projektről – jegyezte meg Caroline, láthatóan meglepődve a hallottakon.
– Részleteket én sem tudok, csak azt, hogy komoly kimerülésben a Föld minden csatornája, kétséges az emberiség jövője, és ahelyett, hogy megbékélés lenne, egyre inkább egymásnak feszülnek a nagyhatalmak, sőt, a kiszolgáltatott kisebb államok is. Úgy tűnik, hogy olyan hatalmas a káosz, hogy utolsó esélyként készülőben van egy államok közötti szövetség, egy szigorú, konkrét feltételekhez kötött megállapodás, amely megkísérli a lehetetlent.
– És ez a szövetség valami szuper állam az országok felett? Mert akkor szerintem esélytelen bármire is – vetette oda Caroline.
– Nem hinném, ez inkább egy megállapodás, alkalmi szövetség, amely a projekt igen erős témájára tekintettel jönne létre – válaszolt Carl, de érezni lehetett, hogy ő sem biztos a saját válaszában.
– Akkor csomagoljunk? – élcelődött Caroline. – De, hová is mennénk?
– Tudom, anya! Menjünk fel Coloradóba, a hegyekbe, a nagyiék házába, ott nem lehet semmi bajunk – nevetett Coridon, majd Faberrel együtt felpattantak, komolyan véve anyjuk szavait, és elindultak a szobájukba, hogy csomagoljanak.
– Mindenki maradjon nyugton. Jelenleg a felkészülés indult csak el, talán még valami hasznos is kisülhet mindebből. – Carl szavai határozottak voltak, de Caroline folytatta.
– És te hiszel ebben? Képes lehet az emberiség a felkért vezetőivel, a politikusokkal, olyan dolgokat meglépni, amelyeket már régen meg kellett volna? Történt bármi, ami igazolná mindezt? Vagy csak a remény maradt, ami tudjuk, hogy elsősorban a kiszolgáltatottak hamis menedéke?
– Ezt nem tudom, csak egy fontos változást látok. A politikusok most először képesek voltak meghívni tudósokat ebbe a projektbe, akiknek a véleményét egy másfajta működés alapelveiként fogják törvényre emelni. Ez több, mint remény. Azt gondolom, jelen helyzetben mi is csak bízhatunk a józanságukban.
– Kár, apa, hogy nem te vagy a főnök – szólalt meg Faber, aki időközben visszatért a testvérével.
– És akkor egyelőre maradunk, ugye? – kérdezte Coridon, de a feszült csend azt jelentette számára is, hogy itt egyelőre vége a beszélgetésnek.
– Emlékszel, Carl – szólt Caroline –, hogy a XX. században volt egy író, aki azt mondta: „A baj sohasem azzal van, amit nem tudunk, hanem azzal, amit tudunk, de nem úgy van.” S bár ezt a tudás kétarcúságaként fogalmazta meg, mégis a tudás veszélyét hallották ki belőle, főként a politikusok. Gondolod, hogy ez most másképpen lesz? A despotikus hajlamú politikusok sosem szerették, ha az emberek gondolkodnak.
– Mégiscsak 2050 van – nyugtázta bizonytalansággal a hangjában Carl.
Carl gyakran került szembe a saját gondolataival. Többnyire akkor, amikor kimondta azokat. Valahogy akkor váltak valóságossá. Az írást jobban szerette. Olyankor együtt élt a szavakkal, papírra vetve rendszerint átírták a gondolatait.
A szülei hamar magára hagyták Carlt. A farmjukon gazdálkodtak, ahol soha véget nem érő munka volt, valamint folyamatos rettegés az időjárás kiszámíthatatlan hatásaitól. Carl apja, John eleinte minden gond nélkül tudta uralni a gazdaság kihívásait, a környéken talán ő volt az egyetlen. Sosem panaszkodott, nem látszott fáradtnak, csak a felesége, valamint a tönkrement szomszédok tudták, hogy ez nincs mindig így. Erős, tagbaszakadt ember volt, sosem volt nehéz számára a munka, már gyerekként beleszokott a kimerítő és küzdelmes életbe.
Úgy gondolta, hogy nincs választása, folytatnia kell a szülei által megkezdett életvitelt. Nehéz életük volt, pedig ők is, mint a szomszédaik többsége, beleszülettek a gazdálkodói létbe.
A napi 12-14 óra könnyen ment, de a természet kihívásaival szemben gyakran alulmaradtak. John felesége, Suzan, aki a szomszéd kisvárosban volt tanító, házasságkötésük után azonnal a farmra költözött, feladva a tanítást. Ha gond volt, szavak nélkül támogatta férjét. Gyakran ölelték meg egymást, a templomba is kéz a kézben jártak, a hangos szót nem ismerték, a közös étkezések megnyugtató hangulatát viszont annál inkább. Ide született Carl, aki nem tervezetten érkezett a családba. Dehát akkoriban, vidéken ez így ment.
Carl érkezése új megvilágításba helyezte a farm életét. A gyermekkor hamar elszaladt, Carl élvezte a farm élet minden pillanatát, szerette a kemény munkát, természetes volt, hogy ő is itt folytatja majd. A szüleinek azonban teljesen más elképzelése volt. Főleg édesanyja gondolta úgy, hogy a gyereküknek más életet kell választania. Ebben teljesen egyetértettek. Ahogy nőttek a terhek, John mind gyakrabban maradt alul a kihívásokkal szemben, egyre eltökéltebb lett abban, hogy Carlnak tanulnia kell. Carl eleinte ellenállt, de a szülei nem engedtek az elképzelésükből, még akkor sem, amikor befejezte az elemi iskolát, pedig ilyenkor az alig tizennégy éves srácok már felnőttnek gondolták magukat, és sokszor szegültek szembe a szüleikkel. Carl azonban annyira szerette a szüleit, tisztelte azt az életet, amit biztosítottak, hogy úgy érezte, szót kell fogadnia.
A legközelebbi középiskola ötven kilométerre volt, ahová hol az apja, de gyakrabban az anyja vitte el minden nap az öreg, viharvert Fordjukon.
Carl iskolai eredményei nagyon hamar igazolták szülei döntését. Évfolyamelsőként érettségizett, és ösztöndíjat kapott arra az egyetemre, ahol később Caroline-nal találkozott.
Másodikos egyetemista volt, amikor szülei egy szerencsétlen balesetben életüket vesztették. Carl a temetés után úgy érezte, hogy folytatnia kell a szülők kényszerűen félbehagyott munkáját. Visszament az egyetemre, hogy lezárja tanulmányait. A visszaúton, a buszpályaudvaron találkozott egy feltűnően vonzó, szőke lánnyal, aki keményen birkózott a bőröndjeivel, amelyek sehogy sem akartak becsusszanni a busz csomagtartójába.
Carl odalépett, és szó nélkül felemelte a csomagokat, betette a többi bőrönd mellé, és mint aki jól végezte a dolgát, felszállt a buszra.
– Helló idegen! Caroline vagyok, a zabolátlan csomagok gazdája.
– Helló! Carl vagyok. Alkalmi poggyászpakoló.