Ma reggel dolgozni mentem. Amikor beléptem az épületbe, maró húgyszag keveredett a fertőtlenítővel. Hipó. Otthon sosem használok hipót. A fehér ruhákhoz sem. Mióta apám kórházban volt, émelygek tőle.
Ha olyan folt van a ruhán, ami nehezen távolítható el, kizárólag a saját mosóporomat használom. Vanish szappanból főztem. Azzal kenem be a területet. 45 percig várok. Kézzel megdörzsölöm, a piros körömkefémmel súrolom.
Fehér ruhán piros körömkefe. Vérfoltos anyag.
,,Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
Pé szokásához híven kiabál, amikor megérkezem. Régen még érdekelt, hogy miért. Ma már nem. Az emberek mindig, mindent érteni akarnak. Tudni. De léteznek dolgok, amiket egyszerűen csak el kellene fogadni.
Főiskolásként olvastam, hogy a miért értelmetlen kérdőszó. Olyan, mintha a másik ember agyában bolyonganál, és tejfehér köddel borított erdejében keresnél valamit. Valamit, amire te nem találhatsz rá.
,,Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
Három kolléganőm szótlanul ül, amikor belépek a tanáriba. Mobiloznak.
Három szürke veréb gubbaszt egy kopár faágon. Nem csiripelnek.
Bejön Jé. Szöghaja zilált, ezüstös csíkokkal. Fémkeretes szemüveget visel. Arca hamuszürke.
Mióta meghalt a férje, szellem, saját ködfelhőjében bolyong. Sosem mosolyog. Papírtörlővel fogja meg a kilincset. Maszkot visel.
Jé egy nagy, kopott fehér maszk. Nem látni mögé.
Váratlanul károgni kezd. Kikéri magának, hogy hangoskodjanak körülötte. Nem tud így dolgozni. Csendre vágyik, mondja.
,,Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
Megint szeretnék valamit, aminek semmi értelme. Úgy, mint amikor meg akartam érteni, miért halt meg apám. Érteni szeretném, mi baja Jének.
Megbotlok a szakadt linóleumban. Majdnem hasra esek, de visszatalálok a középpontomba. Egyenes gerinccel, szilárdan állok a talajon. Újra.
Halkan megkérem Jét, hogy fogadja el Pét. Úgy, ahogy van.
Nem érdekli.
Korr, korr, korr.
Jé egy dolmányos varjú. Joga van a zavartalan károgáshoz a vetésben.
,,Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
Jé nem érti Pét. Én nem értem Jét. Senki nem ért senkit. És semmit.
Tanítok. Más is lehetnék? Mesélő? Író? Bolyongó lélek? Bármi, ami szeretnék?
Elhatároztam, hogy egyszer írok egy könyvet a meg nem értett dolgok igaz meséiből.
Foltokból.
A rekedt hangokból.
A rothadó szagokból.
A vérpirosból.
A könyv hívogatóan tiszta lapjai gyorsan megtelnének.
Szikrázó mocsokkal.
Jeges kacajjal.
Befelé hullatott könnycseppekkel.
Megdermedt testekkel.
Csilingelő garasokkal.
Az emlékem foltjaival.
,,Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
Megszólal a csengő. Összehúzom magam.
Mit akarok megérteni? A saját életemet értem? Másét könnyebb lenne talán?
Vannak emlékfoltok, amiket a meg nem értettség hófehér, puha gyolcsba bugyolál.
Ha kibontom őket, véres marad a helyük.
Megcsonkított lélek.
Irányvesztett láb.
Pislákoló szemfény.
Kongó szív.
Foltok. Amelyeket egy alapos dörzsölés sem képes eltávolítani.
Foltok. Amelyek örökre azok maradnak.
Elhalványulhatnak, de soha el nem tűnnek. A piros körömkefe kevés. A Vanish szappan sem veszi ki őket a szövetből.
,,Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
Magára hagyom Jét. Mint a foltokat. Ott, akkor.
Belépek az osztályterembe. A sötétítőfüggönyök behúzva. Fertőtlenítő keveredik a mosdatlan kamaszok szagával.
Öklendezni kezdek. Odalépek az ablakhoz, kinyitom.
A pillanat frissessége felém árad, a Nap melegíti arcomat.
A foltok halványodni kezdenek.
Eltűnnek.
45 percre.
Addig nem emlékszem.
(Fotó: Steve Johnson, kép forrása: Pexels)