A külváros szélén, ahol az utak már elcsendesednek és a házak között a szél is szabadabban jár, van egy templom. Nincsenek látványos pilaszterei, nem díszítik faragott kőangyalok, és nem nehezednek rá a történelem súlyos kövei. Egészen egyszerű, mintha csak egyetlen ceruzavonással húzták volna meg a körvonalait. Halványsárga színével beleolvad a mai letisztult, minimál stílusú lakóövezet hidegségébe. Könnyű fa ajtaja az átlátszó üvegberakással sem emlékeztet egyetlen általam ismert temploméra sem. A templomok ajtaja mindig nagy és nagyon nehéz. Még ma is kihívás kinyitni egyiket-másikat, ha nagy ritkán betévedünk valamelyikbe. A nagy és nehéz ajtók mögött pedig általában nagy és nehéz titkok vannak. Olyanok, amiket hús-vér ember nemigen akar cipelni. Rábízza hát az időnként ijesztőre faragott kőangyalokra és szentekre. Ők elbírják. S ha mégsem, hátuk mögött ott a Megváltó, aki majd megszabadítja őket a bűneiktől és a következményektől. De ebben a külvárosi kis templomban nem voltak sem ijesztő kőangyalok, sem nyomasztóra faragott szentek, és a falakat nem díszítik műarannyal keretezett freskók. Ez a templom nem akart lenyűgözni. Kihagytak belőle minden fölösleget. Csak a lényeg maradt meg, tisztán mutatva az utat, egyenesen az ég felé. Talán ez a szokatlan, már-már könnyednek ható egyszerűség hívta anyámat ennek a templomnak az osszáriumába nyugodni. Azt érezhette, hogy ott, ahol nincsenek súlyos titkokat elnyelő, groteszk szentek és az emberek legaljasabb gyarlóságát is elbíró márványputtók, az egykori pártfunkcionárius porhüvelyének is akad egy maréknyi hely. A szertartáson Elemér atya, aki a lányaim keresztelő papja volt, a templommal megegyező egyszerűséggel olvasta fel azt a nagyjából tíz mondatot annak a nagyjából tíz embernek, amit anyámról írtam neki. Szelíd megértése a palástján keresztül egy pillanatra elhitette velem is, hogy odaát létezik irgalom. De amint elindultunk a lépcsőkön lefelé a sötét és hideg helyiségbe, ahol a hamvakat egy tüllel letakart homokórából a „kútba” pergetik, rátelepedett a lelkemre a magány mérhetetlen súlya. Miért választotta ezt? Miért nem akart egy hatalmas márványtömböt magának a temető legközepén? Vagy egy díszes szarkofágot? Vagy miért nem akart a szóróparcella üde zöld fűtengerének csendes méltóságán pihenni? Vagy legalább a ceglédberceli temető negyedik sorának kilencedik sírjában, a nagyszülei és az Édesanyja szerető közelségében? Ott legalább otthon lenne, az övéivel. De nem. Ő másképp akarta. Az ismerős magány számára biztonságot ígért? Én meg nem értem. Nem csoda. Így éltünk le egymás mellett negyvenhárom évet, hogy egyáltalán nem értettük egymást… Nekem nincs senkim, aki a sírjába szeretettel várna, ezért azt szeretném, hogy szórjanak el egy virágos mező közepén, hogy a testemből maradt porszemek megüljenek a fűszálak peremén, a pipacsok porzóin, a cickafark fészekvirágain. Melengessen a nap, áztasson az eső, és fújjon el a szél bárhová. De semmiképpen ne vigyenek egy sötét, hideg márványrengetegbe, ahol ezer meg ezer idegen név között egy lesz az enyém is a falon, és ahol idegenek teste ér az én testemhez. Tudom, tudom… „Isá por es homou vogymunk”, és ott már nem látunk, nem hallunk, nem érzünk semmit… De mivel még senki nem jött onnan vissza, hogy elmondja, létezik-e, én nem szeretnék kockáztatni. A lelkem bolyongjon inkább a kamillák, katángok és búzavirágok tengerében, mint idegenek zaklatottságában. Még ma is elsírom magam, ha arra gondolok, hogy annyi lélek közt milyen egyedül lehet. Nincs mellette senki, aki életében szerette volna, és aki most átölelné. De még a nap se süt be abba az átkozott márványtengerbe, hogy legalább átmelegítené…
Ha lett volna humora, akkor most lenne magyarázatom, és azt gondolnám, hogy elege lett az önként vállalt magányból, úgyhogy most beleveti magát a lelkek sűrűjébe. Mint a gátlástalan tinilányok a discóban. Ismerkedik, beszélget, kacérkodik, kapcsolódik, érintkezik tök idegenekkel, és nem érdekli, hogy mi lesz holnap… Szinte látom a sassonra vágott, szőke haját, a hatalmas rózsás klipszét, a decens kis ruháját, ami mindenképpen a térde alá ér, és a megfelelő magasságú, színben találó körömcipőjét. Cigarettával a kezében, ahogy bedob egy konyakot, és tovább kokettál az érdeklődőkkel. Mert ő egyszer ilyen volt.
Legalábbis azelőtt, mielőtt elhitte a férfinak, aki olyan szépen zenélt, hogy a sassonra vágott haja semmilyen, mert szőke. A férfi meg, aki olyan szépen zenélt, soha nem szerette a szőkéket. A decens kis ruhája nem elég „kis” ruha, már a méretét tekintve, mert a férfi, aki olyan szépen zenélt, mindig a filigrán nőkért bolondult, ő viszont egyáltalán nem tartozott a törékeny hölgyek táborába. Ezt, amikor csak alkalma volt rá, világossá is tette anyu számára. „Mmmm… micsoda bombanő!” Mondta rám vagy a barátnőimre, amikor indultunk szórakozni valahová. „Mindig az ilyen filigrán, fekete lányokat szerettem, aztán nézd, mit vettem feleségül…” És közben kéjesen vigyorgott az aránytalanul otromba orra alatt. Ilyenkor senki nem lepődött meg. Senki nem kérte ki magának (én sem). Csak legfeljebb röhögtünk egyet, időnként kínosan a „vicces bácsin”, aki harmincnyolc évig rezzenéstelen arccal hazudta magát az apámnak, és aki próbált bevágódni a fiatal csajoknál, de persze ártalmatlan. Persze! Ártalmatlan…
Anyu meg addigra kellően beleszürkült a szeretetlenségbe.
Szürke lett a sassonra vágott haja, szürke lett az egykor szép fehér bőre, a körmét nem festette, az is megszürkült és megkeményedett. A fogsorát is sokkal sárgábbra csináltatta, mert azt mondta, hogy a túl fehér az nagyon mű hatású, és olyat ő nem akar. Én meg könyörögtem, hogy legyen már szép fehér, mert akkor sokkal fiatalabb lenne az arca… De nem! Ő szándékosan öregítette magát. A decens kosztümök helyét átvették a kötött kardigánok és a piaci ócskaságok. A körömcipők méltatlanul a szekrény aljában, egy nagyon ronda, barna bőröndben kaptak helyet, és felváltotta őket a silány műbőr „kényelem”. Egyetlen dolgot tartott meg a magabiztosságból, a klipszeket. Az mindig volt a fülében. Persze, már egyik darab sem volt szép vagy divatos, de hozzá tartoztak. Biztosan most is van a fülében egy hatalmas, púderrózsaszín gyöngyutánzat.
Ott, ahol már nem vagyunk senkik, nincs semmink, nincs se tegnap, se holnap…
De jó lenne, ha tudnám, hogy nemcsak te nem tudtál rólam semmit, hanem én is teljesen félreismertelek. És neked van humorod! És azért akartál abban a hideg, sötét kútban lenni, mert ott szervezed a bulikat, mint régen a pártrendezvényeket. Nyüzsögsz, irányítasz, szervezel… és egyáltalán nem érdekel, hogy mit hagytál hátra. Remélem, boldog vagy…
(Fotó: Nikko Tan, kép forrása: Pexels)