Életem első látogatása az igazgatói irodában
Csütörtök 15:36, egy környezetvédelmi kezdeményes miatt megnyitom az iskolai elektronikus rendszert, és meghökkenve tapasztalom, hogy levelet kaptam az igazgató úrtól, melynek tárgya: gyermekével kapcsolatos probléma. Gyermekem nem jelezte, sem az őt tanítók. Szerencsés helyzet, hogy éppen a pszichológushoz igyekszem érte, nincs nagy baj, csak kell az támogatás és a láthatatlan védelem a rendszer ellen. Nincs vele semmi, nem látom jelét annak, hogy olyat tett volna, ami miatt az igazgatói irodában kell kezdenem a napot. Férjem, aki hadba fogva áll az iskola előtt, mindeközben a másik gyermekünkre vár, rákérdez az osztályfőnöknél, mégis mi történt. A válasz jött, mint a pofon: „Anyuka leveleket írogat nekünk, és ezt jelenteni kell”. Hát, én vagyok Anyuka.
Péntek 7:55. Osztályfőnök negédes kedvességgel pár szóra méltat, és akkor még nem tudom, hogy mi fog történni tíz perc múlva.
Miután az igazgató fogad, első döbbentem, hogy beszélgetőtársaim között örvendhetek még a helyettesének és az előbb még mézesen mosolygó osztályfőnöknek is. A bűnöm pedig, hogy kritizáltam a pedagógiai munkáját. A fehér összes árnyalata végigszaladhat az arcomon, és már látom magam előtt, hogy a tévesen választott Maybelline szempillaspirálom a könnyeimmel együtt folyik le az arcomon. Ha olyan információ vagy helyzet ér, amire azt gondolom, hogy az élettel összeegyeztethetetlen, így reagálok, semmiképpen sem a gyengeség jele, inkább a tehetetlen döbbeneté, hogy még mindig nem vagyok elég idős, mert érhetnek meglepetések. Az igazgatót szeretem, hiszek benne, és azt is elhiszem, hogy mint munkaadó, kötelessége és érdeke is megvédeni az iskolába újonnan érkező tanárpárost, mert legalább van munkaerő, darab-darab, de van. A gyerekem is darab-darab lett egy osztályban, olyan szabályrendszerben küzd, amit a Váratlan utazás Hetty nénije is megirigyelne. Én balga meg, hallgatva a jó szóra, hogy ha problémám van, jelezzem és beszéljük meg, megtettem. Mivel nem válaszoltak, újra rákérdeztem, hogy mikor tudnának fogadni. Egy zaklató vagyok. Tény, hogy az osztály Facebook csoportjában megosztottam egy cikket arról, hogy Skóciában tiltják a gyerekverést, de annak inkább a cikk végén olvasható pár gondolat lett volna az üzenet mindenki számára a pozitív hozzáállásról. De ha egy cikknek rossz címe van… ugye, mondani sem kell. Vannak azok a helyzetek, amikor írd és mondd, tudja az illető, hogy őt akkor sem fogják megérteni, ha énekelve adja elő, amikor világok találkoznak, szempontok csatáznak, ezen a mezőn ülve mit tehetnék, még egyszer sírni kezdek. Az igazgató ekkor már jelzi, hogy használhatom a kézmosóját, mielőtt a friss pandamezemben kikúszok a küszöb alatt az iskolából. A tanítónak joga van megválasztani a nevelési módszereit, nekem pedig jogom van olyan iskolát keresni, ahol számomra ezek megfelelnek. Amúgy megpróbáltam, de nincs hely, csak a picinek, de ő egyelőre csak tikkel, még csak másfél hónapja iskolás. Amúgy sem szeretnék menekülni, nem lehetetlent kértem, csak hogy a gyerekem ne legyen napi szinten büntetve és (kizárólag szerintem) megalázva. Szerencsés vagyok, hétfőn új találkozóm van, jön a délutános tanító is, aki még szeptemberben az alternatív pedagógiai ismereteit csillogtatta és ültette el a reményt bennem, hogy így, harmadik osztályban, a hatodik-hetedik tanárpárossal elindulhat egy konstruktív, közösségépítő, kreatív, megoldásorientált oktatás.
A buszmegálló felé tartva érzem, hogy hiába mosakodtam meg, a sós víz csak folyik tovább, és az sem segít, hogy a 30Y sorait dúdolom: „Kötelek, kések, kötelességek”.
Záradék: A személyek közti konfliktus megoldódott, pedagógiai szemléletváltás nem történt. Maradt a remény, az önmarcangolás és a tehetetlen düh elfojtása. Természetesen csak az Anyának, azaz nekem. A gyerek nem tudja, hogy van választása, vagy hogy éppen nincs. Talán egyszer megbocsát.
(Fotó: Pixabay)